A szívem és az eszem mostanában együtt vedelnek. A minap is azon kaptam magam, hogy bódultan feküdtem le és képtelen voltam elaludni. Ment a tivornya.
Tudjátok, egy időben nem kedvelték egymást. Ész mindig flegma főnököt akart játszani, Szív meg aztán ment a saját feje után. Mint Kossuth és Széchényi. (Klassz szerveim vannak, igen.) Aztán nem is olyan rég történt, hogy barátok lettek. Végülis egy vihar alkalmával egymásba kapaszkodtak és mindketten behódoltak a másiknak. Nem mondhatnám, hogy "átvészelték", mert azóta is tart. Együtt hánykolódunk a végtelennél is végtelenebbnek tűnő óceánon és mind a hárman, Ész, Szív és jómagam, boldogok vagyunk. Otthagyjuk a protkónkat, ez mondjuk biztos, még három ekkora barmot, a vesztünkbe úszunk... Úszunk a fenéket! Csak dobál és dobál és dobál...

A vihar.