Felkelek. Pontosabban legurulok az ágyról, szerencsére pofára érkezem, nyusziugrásban ki a konyhába, kávé-kávé-kávé. Annyira fáj a torkom, hogy legszívesebben puszta kézzel tépném ki, aztán talán odaadnám a hörcsögömnek, hátha ízletesnek találja a beteg gócot. Nem is értem. Nyáron megfázni?! Aztán egy halott pillantást vetek a naptárra. Óóó, ne. Ez nem lehet. Augusztus 16. Az szinte szeptember 3. Mit csodálkozom én, hogy rosszul vagyok, ilyen körülmények között még örülhetek, hogy kiütéseim nincsenek a gondolattól, hogy... hamarosan... iskola. (Ezt leírni olyan nehéz volt, hogy görcs állt még az ujjaimba is.)
Persze nem attól tartok, hogy megint keményen kell güriznem, leckét írnom és készülnöm minden órára, mert be kell vallanom, az eredményeimhez képest vajmi keveset foglalkozom ilyen és ehhez hasonló dolgokkal. Ebből a szempontból a lány teljesen Bartos Csé, aki él, de ki tudja, hogyan képes rá.
Szóval az iskola. Az úgy van, hogy minden nyáron megfogadom, hogy majd szeptembertől figyelmes, csendes, jegyzetelős, szépen írós nebuló leszek, akire soha senki nem szól rá. Ez általában kettő egész hétig tart, rapszódikus ember lévén nagyon hamar rájövök, hogy engem ez nem érdekel. De ha mégis, akkor sem. Ezért van az például, hogy a minap mikor előkaptam a fizika füzetemet, tudniillik megszállt az ihlet (értsd:abba a legjobb rajzolni), alig találtam benne valami használható információt vagy oldalt. Az pedig nem tudom mit mond Nektek, hogy egyik oldalon még fizika, utána föci, biosz, irodalom, némi nyelvtan, bár abból még annyit sem írok, kémia is akad, mindez olyan rajzokkal fűszerezve, amelyeket még Van Gogh is megirigyelne.
Azért ezzel még ellavíroztam, abszolút nem feltűnő, amit művelek... Vagyis...
A történelem tanáromról bőven elég tudni azt, hogy gyönyörű ember. Egy idióta igazából, aki időnként mamuszban jelenik meg, vagy random leveszi a cipőjét, magyarázni nem tud, írni sem, inkább barlangrajzokat vázol, mindig pontosan tudom, hogy mikor van válságban a házassága, mert sajnos házas és már kétszer elhívtam randira. (Mindezt úgy, hogy az édesanyja az igazgatóhelyettes, hát mit ne mondjak, van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül tudja a nevem...) Tehát az ő óráin én vagy nyáladzó kiskutya vagyok, vagy elvetemült művész. Hagyján, hogy a füzetembe semmit nem írtam, míg azt nem mondta, hogy egyest ad rá, az sem igen számít, hogy sokszor úgy ültem be órára, hogy azt sem tudtam, magyar törit veszünk-é avagy egyetemest... A lényeg a tankönyvem... Volt. Mert már nem az enyém, elkobozta. Ez egyelőre csak furcsán hangzik, hát miért venné el tőlem a tudást fakasztó csodálatos papírhalmazt?! Ja, lebuktam. Abból a könyvből egy szót nem lehet kiolvasni, mármint ameddig használtam, kb több, mint 100 oldal tömény szenvedély, ami ott van. Dalszövegek, de azokból is a pikánsabb, csak remélem, hogy nem gondolja, hogy a saját fejemből pattantak ki... Kitekert pózban "beszélgető" (persze-persze) nő és férfi alakok és minden egyéb. Egy nap kivette a kezemből, harc árán, mert "Tanár úr, ez az én könyvem, fizettem érte, ezt nem teheti!"... Okos az ember, adott nekem egy másikat. Az enyémet pedig odaadta életem jótevőjének, az osztályfőnöknek.
Az ofő, aki egyben matekot is tanít... Legjobb. A tanári agy nem emberi agy, ezt Murphy is megmondta, de ez a nő... Ne értsetek félre, nagyon kedvelném, ha ő itt, én meg a világ másik oldalán, mondjuk Alaszkában lennék. Akkor akár még a legjobb barátnőm is lehetne. De így... Már a megismerkedésünk is szép volt... Fekete-fehér csíkos ruhájában alig tűnt fel, hogy bajusza is nődögél. A haja egyszerűen elvakított, egy óriási csibefészek az egész. Kit érdekel? Biztos normális. Az első év elején, eltekintve egy kisebb vitától, amit megnyertem, mert az ő magyarázata a *sárga, mert sárga* szintjén volt, egész szépen alakult a kapcsolatunk. A sok problémám miatt meg egyébként sem akart csesztetni. Bezzeg a második felében. Elértem nála, hogy 1 hónapig ne szóljon hozzám. Nem szándékosan, nem akartam szemtelen lenni vele szemben, csupán megjegyeztem, hogy azért vagyok ember, hogy tévedhessek... (Osztály szemében hirtelen én voltam A Hős.) Szóváltás, én voltam a gyerek, akinek nagy a szája. Valóban. 1 hónap után azt hittem rosszul hallok, hogy a nevemet mondja... Végül aztán meggyőztem arról, hogy a fejemben agy van, nemcsak mogyoróhéj.
Az utóbbi év rosszabb volt. Volt egy halk elszólásom, nem szándékosan, amit természetesen meghallott. Pitizhettem, mint a barom. No meg a firkálás. A táblánál mindig villamosszék érzésem van, ezért időnként előfordul, hogy tévesztek. Akkor is ez történt. Visszaültem a helyemre, lerajzoltam őt egy kedves állat képében (disznó), aztán teleírtam a füzetemet magyarul, angolul, franciául, hogy ez egy szar, én meg hülye vagyok, egy idióta, és a többi és a többi. Hát nem elvette? Hirtelen az arcom helyén egy sárga szomorú arc jelent meg, már éreztem, hogy ebből nagy baj lesz. Aztán végül nem lett. Akkora. Év végén természetesen csak négyes matek, mázlista módjára a magatartást-szorgalmat nem tudta úgy lehúzni, pedig annyira akarta... Szegény.
Egyébként a füzetes dologgal bioszon is elestem, ugyanis a tanárnő bejelentette, hogy nem irat témazárót velünk évvégén, helyette beszedi a füzeteket. Naná, hogy sírva könyörögtem a dogáért, és naná, hogy mindenki el akart hallgattatni. Végül aztán egy teljesen üres füzetbe megírtam az utolsó kívánt esszét, szépen belefűzve egy aranyos történetet a szeleburdi énről, aki mindent elhagy, így többek között a biológia füzetét, valamint az összes többit is, amibe az eredeti eltűnése után írtam. Végül említés a nagy tervekről, hogy mégse ezen múljon már az ötösöm... A tanárnő nagyon megértő volt, de azt írta, jövőre figyelni fog. Előre félek.

Szóval ünnepélyesen kijelentem, hogy 17 nap múlva ennél sokkal jobb és komolyabb leszek. (Most van, aki ezt elhiszi?)

És a dalok egy része, amikből az idézetek java származott, és amiket ugyebár elolvasott az úr, meg a kedvenc osztályfőnököm.

 

(eztcsakazhallgassa,akibírjaatöménykáromkodást.)