Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

No bra, no panties.

Tudjátok, Alaszka hívogat. Üzeneteket hagy, keres, lasszóval elvéti a fogást, én meg sopánkodom, pedig Lenin... Hát ő sosem sopánkodott.

Elmondom én, mi van. Elégedetlenség.
Van az típus, amelyiket már nagyon jól ismerem, akiket egyetlen szóval képtelenség jellemezni, mégis; éhezők. (Nem a szó nomád értelmében.)
Vannak a dicsekvők, semmin vihogók, komolytalan problémákat égbe kiáltók, mert nincs az a cipő, meg miért csak ennyi a zsebpénz, miért nem léptetnek elő, miért csak ekkora a ház, miért nincs több kutya, és egyáltalán; ki találta ki a gürcölést.
Aztán... A gondolkodók. Elméleti szinten mozognak, feldobják a kérdést, kutatják a választ, rájönnek a haszontalan igazságokra, kiteszik hűlni őket az ablakba, majd az állukat vakargatva gratulálnak maguknak; megcsináltuk. Persze ha nem jön válasz, akkor aztán mindennek vége. Talán mégsem vagyunk elég okosak-talán mégsem kéne hülyeségekkel elütni az időt.

Az ember jelzőtől így sosem lehet elköszönni. De ki akar? Hiszen, mi vagyunk a teremtés koronái, minden azért olyan jó, mert mi vagyunk.
Hát akkor én jelentkeznék. Elsőként mondjuk azzal, hogy nem érdekel semmi. Elcsesztem, ez a kijelentés nagyon erős, nem lehet lerázni. Hát jó. Azt hiszem ennek annyi. Akkor feldobom a kérdést. Mi a fontos? És most keresem a választ... Az evés. Igen, az talán tényleg az. Meg a víz. (Amiben sajnos egy deka alkohol sincs.) Meg a levegő... Nem a füst, a levegő. (Pedig milyen jó füstölögni.)
Szóval ez megválaszolva, pipa. De az előbbi kérdés újat szült. Miért kellenek gépek, miért ülök itt, gépelve ezt, miért kell a csoki, a háziállatok, a cédék, filmek, mire jók a telefonszámok, minek ide barátok, úgy egyáltalán társas élet, miért fontos folyton rákérdezni: Hogy vagy?
Nem tudom. De az biztos, hogy nem kéne hülyeségekkel elütni az időt...

 

No-one else could touch.

Következtetések egyről a kettőre...
Olykor szembenézek vele, olykor nem veszek róla tudomást, olykor menekülök előle, bár lehetséges, hogy ez utóbbi kettő összefügg. Lényegében nem is ezzel van a probléma, minden ott kezdődik el, ahol. Minden az elejétől fogva rossz, ha rossz. A hal a fejétől, a kiindulópontból következik minden, és akárhogy ítéljük meg azt a mindent, egyetlen szál marad a kézben, ha visszaásunk. Én még sosem tettem. Vagyis... Tudom, amit tudok és értékelem ahogy... Nem hibáztatok senkit, még magamat sem, a bűnbak nincs, nem is volt, csak az idők előtt, amikor alig ismerte őt bárki, épp az, akinek sosem kellett volna. Tudom, igazából ott a gyökere az egésznek. Az ominózus hormonális változások nomeg az érdeklődés, aztán lám, az egész milliónyi darabra esett szét, jelképezve ezzel a lelkek tükrét... Akár ujjal is mutogathatnék, vagy mondhatnám, hogy te és te és te ne legyetek értetlenek. De... Ki vagyok én ehhez? Persze azt nem lehet mondani, hogy mindenki olyan porszem, mint én, mert igenis vannak "nagy emberek", akik ezt a jelzőt meg sem érdemlik manapság, hiszen a világunk elk*rvult... De ezt is el kell fogadni... (Mondják mások, de nem biztos, hogy valóban ez a helyes ám.)
Az, hogy mi miért olyan amilyen, és az, hogy miért nem következik be változás, felesleges kérdés... Hatás, kölcsönhatás, ellenreakció, megalkuvás, hallgatás, mint szar a gazban, aztán boldogtalanság a hittel, hogy minden rendben van, nomeg az örökös "majd én megmondom"-ok... Másokkal foglalkozás, tépelődések, magyarázhatnék, mert a bizonyítvány mindenkinek magyarázatra szorul... Szóval, pontosan tudom az egészet, és pontosan tudom, hogy miért nem akarok tudni, de sajnos azt is tudomásul kell vennem, hogy magamat csak egyszer sikerült becsapnom, és fájdalmas volt a ráeszmélés.

Ezt a pandát lelőtték, aztán ott is hagyták a földön, én barom pedig...

 

 

almost.