Következtetések egyről a kettőre...
Olykor szembenézek vele, olykor nem veszek róla tudomást, olykor menekülök előle, bár lehetséges, hogy ez utóbbi kettő összefügg. Lényegében nem is ezzel van a probléma, minden ott kezdődik el, ahol. Minden az elejétől fogva rossz, ha rossz. A hal a fejétől, a kiindulópontból következik minden, és akárhogy ítéljük meg azt a mindent, egyetlen szál marad a kézben, ha visszaásunk. Én még sosem tettem. Vagyis... Tudom, amit tudok és értékelem ahogy... Nem hibáztatok senkit, még magamat sem, a bűnbak nincs, nem is volt, csak az idők előtt, amikor alig ismerte őt bárki, épp az, akinek sosem kellett volna. Tudom, igazából ott a gyökere az egésznek. Az ominózus hormonális változások nomeg az érdeklődés, aztán lám, az egész milliónyi darabra esett szét, jelképezve ezzel a lelkek tükrét... Akár ujjal is mutogathatnék, vagy mondhatnám, hogy te és te és te ne legyetek értetlenek. De... Ki vagyok én ehhez? Persze azt nem lehet mondani, hogy mindenki olyan porszem, mint én, mert igenis vannak "nagy emberek", akik ezt a jelzőt meg sem érdemlik manapság, hiszen a világunk elk*rvult... De ezt is el kell fogadni... (Mondják mások, de nem biztos, hogy valóban ez a helyes ám.)
Az, hogy mi miért olyan amilyen, és az, hogy miért nem következik be változás, felesleges kérdés... Hatás, kölcsönhatás, ellenreakció, megalkuvás, hallgatás, mint szar a gazban, aztán boldogtalanság a hittel, hogy minden rendben van, nomeg az örökös "majd én megmondom"-ok... Másokkal foglalkozás, tépelődések, magyarázhatnék, mert a bizonyítvány mindenkinek magyarázatra szorul... Szóval, pontosan tudom az egészet, és pontosan tudom, hogy miért nem akarok tudni, de sajnos azt is tudomásul kell vennem, hogy magamat csak egyszer sikerült becsapnom, és fájdalmas volt a ráeszmélés.
Ezt a pandát lelőtték, aztán ott is hagyták a földön, én barom pedig...
almost.