A megérzéseim csúnyán cserbenhagynak mostanában. De aztán ezt mindig elfelejtem. Vagyis, eddig azt tettem, amit gondoltam, hogy kell. Innentől nem. Kivárok. Lapulva, ügyet sem vetve a kicsi részletekre. Kiderül. Talán, mondom talán ezt a gondolatomat nem holtan szültem.

De... Ez nem is fontos. De akkor mi más lehetne az?
Elég nehéz az embernek leszakadnia magáról. Sőt, lehetetlen, ha úgy tetszik. Néha azért mégis jó lenne.
Mindig elgondolkodtat az a kérdés, hogy miért ember és miért ennyi. Talán az a cél, hogy akit lehet, ismerd meg. Ez lenne a jó. Ha bárki bárkihez őszintén és kedvesen odaléphetne. De azt kell mondjam, esélyét sem látom.
Szentimentális, mi? Az, tudom... Le kéne szoknom erről, feleslegesen nem szabad írni az embernek, csak akkor, ha szólni akar.

De én szólni akarok! Határozottan mondanék valamit, ami mindenkinek szólna! De nem. Mert ki vagyok én ahhoz... És különben... Minek, ha a legtöbb fül, amit érek, csukva van a hangok előtt.?

 


ezt is nagyon és...


ezt is.

 

Gyönyörű napot, szép jövőt. Á tout de suite.