Neos Matyi: Na, adj egy csókot!
Én: Mi?
Matyi: Puszit?

Zöld Pardon. Művészúr és Művésznő társaságában remek volt, ez is egy olyan élmény lesz, amit Alaszkában fogok mesélni a jávorszarvasoknak a meleg tűz mellett. Szóval zaj, pontosabban isteni zene, lüktető ritmus, és az ember azon kapja magát, hogy bizonyos fokig jobban beáll a hangulattól, mint bármi mástól. Hiába, az első sor az első sor.
Aztán vége. Ami húsz percnek tűnt valójában másfél óra volt, a fények kihunyása után pedig az eszeveszett nyomulás következett hátra, hátha elcsípünk valamit Belőlük. Várakozás, a biztonsági őr makacs. De. Nem számol azzal, hogy Magyar Melinda meggyőzőképességéről híres. Művésznő és én, ketten, hátul, a színfalak árnyékában, ölelés Enikőtől, Pétertől (hogy megbizonyosodjak afelől, hogy Tényleg hús-vér) valamint Matyitól, akivel aztán a rajongási státuszt könnyedén leküzdve fél órát beszélgettünk. Még a cigimből is szívott, ha dokumentumfilmben lettünk volna, a narrátor biztos valami ilyesmit mond: "Most egy közösségvállalási rituálét láthatunk, ahol a csoport tagjai biztosítják a másikat arról, hogy valóban egy fajhoz tartoznak." Megvitattuk, hogy a magyar zene miért ilyen és miért tart itt (a silány termék a silány emberek kedvence), kis ajnározás, hiszen mégiscsak Neo, némi Populär-történet, nomeg a reklám, mert Mi is írunk ám! Egyszóval: jó. Nagyon jó.
A kezemen-lábamon apró foltok, ugyanakkor a memóriámban is, mert egy igazi férfi gondoskodott arról, hogy ne most döntsem meg a józansági rekordot.
És akkor azt még nem is mondtam, hogy van közöskép és az alkarom három icka-ficka díszíti. Ha felkészültem, írom Neki az ímélt.