Megszállt a líra.
... Valék az ember. S mint olyan, nem vagyok. Mert mi az a név? Mik a tettek? Velünk repülnek csupán, cipeljük őket, mint madár a terhét, ha olykor el-elszáll.
Aztán valék még író. Mert nem hivatásom, de űzöm szívvel. Hogy lehet az ember valami, aztán megint valami más? Mert én valék a sötét idegen. S bár ismernek páran, úgy-ahogy... Mások szemében nem vagyok más, csak az idegen, ki ha este lépdel mellettük, feletébb sötét. De nem kell ennek így lennie, mondom én, ki vagyok sokféle. Mint Te is. Ön. Uram. Asszonyom. Mert hát emberek vagyunk, a fenébe is, emberek csupán. S mint olyan, nem is vagyunk. Mert nekem is vannak sokezer irataim, meg maguknak is, vagy tegezlek, neked is. Aztán mire mégy vélük? Hát maguk? Én nagyjából semmire, mert míg én magam vagyok a rendezettség, azok meg mind a káosz. Zűrt okoznak, csak azt. Eltűnnek, megkerülnek, ide kell, aztán amoda, s akik kezébe kerülnek, azt gondolják, ismerik az embert. Azt, ki előttük áll. Tudják a nevünket. (De mi a név?) Tudják, mikor születtünk. Mikor voltunk himlősök, mikor volt a nagybetegség, ismernek, hát nem? De mi is az ismerlek. Ismerlek, mert tudom, ki vagy. Aztán ha én azt rosszul tudom, fog-e szólni nekem bárki a Földön, hogy ejnye, hát az nem úgy van. Te magad sem szólsz majd rám, jó az a köpönyeg, megvéd. Engem is véd...

Mindenkit.