Arcok tűnnek fel, aztán merülnek feledésbe. Nem igazán bánom, ezzel a felfogással valóban nem.
Rengeteg villámcsapás-szerű megismerkedésben volt részem. Akit addig nem is ismertem, X másikat is magával rántott, és hirtelen mind hozzám nőtt. Nem beszéltünk sokat, de amikor mégis, hosszan és mélyen. Az egyiknek... Akinek igazán nyárszaga volt... Szóval Neki majdnem elmeséltem mindent. De nem. És jó is, mert... Hol van ő most? Ott úszik, a feledésben elhomályosult, idegen arcként pillantom meg, habár, már nem ott tanul, ahol eddig, elment Pestre, az egyetlen helyre, ahová biztosan nem fogom követni soha.
Változott, változtam, a nyárszagát sem éreztem már a legutóbb... Szabadulni akartam tőle, de nem egészen, mert az a kevés emlék nyomot hagyott. Pedig, aki kívülről látott minket... Nem értették, hiszen azért... Van különbség kettőnk közt, és ezt általában az ő számlájára írták, én attól függetlenül bizton állítom, hogy a baj már akkoris velem volt.
...Egyetlen kérdésen mégis átsiklottam. Mert a Nagyfalu még nem indok, hétvégente itt van, oda is hívott... Tehát... Ki is volt a megszakító? Én. Letettem őt, mostmár végleg, menj Isten hírével, élj boldogul, látod nincs szükség egymásra, és tényleg.

Rajta kívül volt még valaki... Akinek nemcsak majdnem, hanem ténylegesen is beszámoltam, mondhatnám, hogy ismerte azt a fogalmat, aki elvileg én volnék... Majd egyszer rákérdezek nála, hogy mégis ki vagyok... Ámbár, ez a történet is a lemondásról szól, és én nem is keresem őt.
Olyan volt ez, mint egy hallucináció. Érdekes, hogy pont nála használom ezt a szót, van összefüggés, de ezek rossz-rossz dolgok, említést sem érdemelnek, vagy csak még nem.
Külsőre pont olyan, amilyennek lennie kell. A jellegzetes haj, a stíl, aztán a velem szemben használt szavak és kifejezések. Ő egy Ken, akit csak nekem terveztek. Legalábbis az volt... Egy nap aztán történt valami, amit én nagyon rosszul reagáltam le, mindamellett, hogy harcban voltam magammal... Akkor még nem adta fel... Jött és jött és mindig pont úgy, és mindig tudtam, hogy mire számítsak, de mindig meg is lepődtem, "Hát még nem adtad fel, komolyan?!"
Elköltözött Ő is, Győr valóban szép város, még nem is jártam ott. Egy darabig... Egy jókora darabig volt még valami, ami mindenképp összekötött minket. Hogy ez mi volt, arról még mindig inkább máskor.

... Ez is megszűnt, a magyarázata logikus volt, meg is értem. És ezzel fog ő is elveszni. Meg az a sok dolog, amit megosztottam vele.

Nem bánom, igazán nem mondanám, hogy sajnálom. Senkit sem, akit lerázott a "sorsom", vagy nevezzük bárminek... Egyszer majd mindegyikre ez vár, de nem éri meg bánkódni, mert azzal a pillanattal, hogy magam mögött hagytam őket, titeket, mindenkit, megvalósul végre minden, amit egyetlen ember várt/akart/óhajtott.