A sok fehér lepedő közt ott a foltos. Mint az aluljáró, amit mindenki elkerül. Aki pedig mégsem, azért, mert odavaló. Persze nem igaz ám, hogy ott nem süt a Nap. El lehet nevetgélni például azon, ha Főnök elvéti a grafitit, és a betűk zöld löttyként folynak le a falon. Vagy ha a remegő kéz-effektus miatt egy-egy testrészből nyomorék cafat lesz. Aztán jönnek az üljünk le és beszéljünk jelenetek. Semmi értelme, tudják ők is, de valahonnan mindenki azt hallotta, hogy a beszéd gyógyír. Ragacsos, keserű, olykor édesebb szirup. A szavak csak ömlenek, mindenki hátradől, megfeledkezve arról, hogy a festék még fog, és hirtelen már nem aluljáró a hely, hanem terápiás otthon. Akkor aztán felállok, ott hagyom őket, és leülök egy padra. Elbeszélgetek magammal...
- mire jó ez?
- mi?
- így nem lesz belőled semmi, hát nem tudod?

Aztán benyúlok a táskámba, előrántok pár kártyát.

- ez vagyok én, látod? egy név, egy számsor, kód, azonosító jel, adatok. ez mind.
- ez hülyeség.
- igen, rosszul fogalmaztam. nem kártyák vagyok, hanem a kártyák nélkül nem vagyok semmi.

Heccből, spontán indulatból eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha eldobnám azokat a vackokat. Bárki kérdezne rólam bármit, azt mondanám, nem emlékszem... És ekkor...

- Hallod, mit csinálsz?
- Agyalok.
- Minek?
- Mert ha már nőtt, had használjam.
- Megint visszaesel.
- Hová?
- Nem tudom, csak látom a zuhanást.
- Jajj, ne mondj már ilyen hülyeséget.
- Tudod mit? Alkoss inkább.

Kezembe nyomja a flakont, én óvatosan elveszem, aztán visszaadom.

- Na, mi van?
- Nem megy.
- Mert?
- Mert most nincs mit mondanom.