A38. 2 hete csak "jó lenne, ha" volt, tegnap pedig valósággá nőtte ki magát. Már az előzenekar is hihetetlenül klassz volt, a Creature With The Atom Brain beváltotta a hozzáfűzött reményeket.
Ezek a kedves belgák közel egy órán át játszottak, aztán... Two more songs and comes Mr Mark Lanegan! Mintha lelassult volna az idő a két szám erejéig, így viszont annál nagyobb öröm volt, mikor 21:30 körül felkonferálták az élő legendát, aki aztán halálosan nyugodt léptekkel vette birtokába a színpadot a zseniális bandájával. Katarzis. Ezt kaptam Mark Lanegantől. Olyan boldogság járt át a tudattól, hogy tőlem pár méterre a rajongott férfi Nekem is énekel, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem. 3. sor, tökéletes pozíció, mert a koncert ideje alatt majdnem végig rajtam tartotta a tekintetét. Jó, talán túlzás, de az biztos, hogy sokszor összeért a kettőnk pillantása.
A mikrofon mögött egy megfontolt, szerény, fantasztikus hangú de kissé rideg ember állt, aki néha-néha biccentett köszönetnyilvánítás képp, egyszer pedig konkrétan azt mondta: köszönöm. Valamivel több, mint másfél óra teljes önkívületi áhítat után elérkezett az utolsó (már visszatapsolt) dal...
És véget ért? Neeem. A koncertterem bejárata mellett egy stand állt, turné poszterekkel, vászontáskákkal és egyéb jópénzért megvásárolható holmikkal. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ez az amerikai tökély dedikálást is tartott. Azt hittem, a sor végén állok, de rögtön a 4. ember után engem engedett oda a biztonsági őr. Remegő kezemet nyújtottam Neki, lágy kézfogás és apró, meleg szemekből áradó mosoly. Ha nem láttam volna a száját, akkoris tudtam volna, hogy örül. Odaadtam neki a jegyem, elnagyzolt, egyszerű mozdulattal aláírta és még vagy fél percig csak néztük egymást, a számon épp csak kicsúszott egy halk thank you, és valamiért úgy éreztem, tudta, hogy én voltam Az a lány, aki egész idő alatt őszinte boldogságtól mosolygott rá. (Egyszer még kacsintottam is, remélem látta.)
Hát így végződött.
Közben persze láttam, ahogy Kiss Tibi nagyon fontoskodóan megpróbált még a színfalak mögött a közelébe férkőzni, és talán sikerült is neki, mert különösen feldobottan hagyta el a fedélzetet. Persze az is lehet, hogy csak felszippantott egy csíkot a találkozás hiányától érzett sértődöttségében. Ki tudja.
Úgy egyébként az emberek megint Emberek voltak. Valaki a hátsó sorból bekiabálta, hogy "Ez egy jó szám!", leírva ezzel saját magát. (Mert mindegyik jó szám, ő meg biztos csak azért jött, hogy hallja a One Hundred Days-t.) A kedvencem amúgy az a faszi volt, aki közvetlenül az okos ember mögött lihegett jobbra-balra a részegségtől. Ő is kiabált: "Long Gone Day! Layne Staley halott! Áá, úgysem játszod el nekem azt a számot, mi? Mad Season!!!" Legalább az ízlése jó volt, ha már a szaga nem.
Szóval ezek után nyugodtan jöhet a világvége, én már készen vagyok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Mark Lanegan-Layne Staley(Mad Season))