Egyik cigit a másik után. Elnyomta, aztán újra rágyújtott... És bár kívülről minden ködösnek tűnt, valójában bent, a fejben megtörtént a releváció. Olyan felismerés, amit sem elmondani, sem megérteni nem lehet másnak.
Szóval ott ült, a kaján vigyorral, ami sokra enged következtetni, pedig pusztán arról van szó, hogy az ember most először érezte, hogy okkal van agy a koponya belsejében.
Nem otthon volt, el kellett mennie, mert félt, hogy a falak egyre közelednek hozzá. Ezért ült a kocsmában. Pedig... Milyen régen nem volt már ott. Mindig az volt a benyomása, hogy az embernek nem lehet szüksége a többire. Most sem érezte, hogy ott kell lennie köztük, de azért megnyugtatta a tény, hogy ha most megölik, mert a tudást végleg birtokába vette, lesznek tanúi. Keserű vigasz.
Az asztal a sarokban volt, magányosan állt, ő pedig éppen úgy ült ott. Csak szívta magába a mérget. Mindezt olyan gyönyörűen tette, hogy a józanok mind őt lesték, félve, a szemük sarkából. Ki lehet ő? Mire gondolhat? És mégis mit tud pontosan?
Magukban persze a pokolra kívánták. "Szélhámos. Emlékszem, tavaly is öngyilkos volt." A tény, hogy él, mit sem ér. Ő meghalt, eltemették, nincs. Amit tud, semmi. Mert nem tud semmit, csak azt hiszi. Mindent tudni vél, és mégsem... "Én még a háború seggét szagoltam, mikor ez még terv sem volt. Most meg, azt hiszi, hogy át tud verni... Ó, nem!"
A pusmogásuk elért hozzá, ismerte őket, ismerte a históriákat, ismert mindent, ami a romlásához vezetett a helynek. Kit érdekel, hiszen ő már nem is él.
Hogyne élt volna, már 16 csikk hevert a hamutálban, félóra. Egy halott nem bír ennyit, maximum 9, tüdő nélkül nehezebb.
Leült hozzá egy régi cimborája, aki ugyan nem volt ismerőse sem, sőt, nem is kedvelték egymást, mégis ehhez a magányos zsenihez húzta őt a tudatalattia.
- Maga hány éves?
- 33.
- Hát tudja, szép kor ez.
Ezután kínos csend állt be, az addig józanul hencegők és vádolók már részegek lettek, a csendet asztalcsapkodás kísérte.
- Egészségünkre!
18 csikk. Nem lesz ez így jó, haza kéne mennie már, de a falak. Az úriember sem óhajt távozni, inkább helyezkedik a széken. Valamire készül.
- És, mióta?
- Mit?
- Mióta dohányzik?
- Ma kezdtem el.
- Borzasztó.
A kijelentést szemöldökvonás követte, grimaszok, majd két idegen férfi mélyreható tekintete, egymásra irányultan.
- Tudja, megmondom mit nem értek én... Látom itt önt, és attól tartok, olyasmit tud, amit egyikünk sem. És maga nem tart a tudásától!
- Életem most kapott értelmet, nincs mitől félnem, leszámítva a falakat...
- Össze-vissza beszél. Hagyja abba, kérem.
...
- Mondja, mire jött rá?
- Arra, hogy mikor ér véget.
 
Most.