Ó, suttogó kukoricák. Halkan szóltok, artikulálatlanul, nem úgy, mint rég. Ismerős érzés. Természet Anyám zabigyerekeként még mindig jó megölelni őt. Nem biztos, hogy örül nekem, én állandóan szaladok. Elfutok mellette, mert félek, hogy a kukoricák olyasmit mondanak, ami számomra rémisztően nyers. Pont mint rég. Rég? Egy perce történt az egész kavalkád. Káosz bontakozott ki, meglepő viharral, ami elsöpört, messzire. Messzire? Ugyan. Mindenhez közel voltam. Minden alatt pedig minden értetik, de hisz tudjátok. Az egész élet egy nagy menekülés.
Széttárt karokkal jár át a kuncogó szél, elveti a hitetlenség magvait, mert mi vagyunk a legrosszabb folyók. A medrünket mások vájják, önkéntelenül sodródunk, és majd a végén... A végén együtt folyunk le.