Az örökös boldogsághajszolás vezetett idáig. Mert bizonyos szempontból tudatra leltünk. Pedig a tudatlanság visz előre... A többi felesleges törekvés. Már mindegy, most ebből kéne sikert facsarni. Bízom benne, hogy valakinek sikerülni fog, még mielőtt késő lenne.
Egy ember tragédiája. És nem tudok mit tenni, ülök és ugyanazokat mondom mindig, megállás nélkül, pedig pontosan tudom, hogy senki sem figyel. Magam vagyok az egésszel. De ez így jó, nem viselném el a tudatot, hogy valaki "osztozni" akar. Ez tart vissza sokmindentől. Ezzel fekszem sokszor... Ezért vannak rémálmaim.
Talán ezért nem tudom megítélni, ki szeret és ki nem. Lehet, hogy senki. Megérteném, én rossz ember vagyok. És ehhez nem elég egyetlen pofon, vagy verés. Majd kitalálok valamit. Muszáj. Mert látom a felsorakozó példákat és összekulcsolom a kezem.
 
Kicsit szomorkás...