Megharap, hogy nyomot hagyjon

Hatszor kezdtem el ezt a bejegyzést, kezdem elveszíteni az agyam fonalát.
Bocs, nem is, hétszer.
Az impulzusok. Leírnám, hogy mit tanultam, hogy más tanuljon belőle, de nem tehetem, mert harapnak a halak. Kampó mélyed a szájukba és többé nem eresztik. Ezt neveznék szarrágásnak? Hát, én legalábbis.
Tudom, mire gondolsz. Egyfelől a megszólításra, vajon neked szól-e. Ez bárkié és pont emiatt senkié sem. Nem az enyém, mert nyolcszor töröltem minden gondolatot, gyakorlatilag gyilkos vagyok, aki eldobta újszülött gyermekét. Hú, de fennkölt.
Másfelől... Teljesen nyílt vagyok, vagyis pont annyira, mint amennyit a zárkózottság megenged. Megérted a némát, mert nem beszél, irigyled a vakot, hogy nem lát és sajnálod a bénát, hiszen él. Vagy legyen E/1, gonosz ember lévén.
Már kilencszer nyomtam meg a Delete gombot, rekord lesz, érzem.
Még mindig az impulzusok. Vagy írjak inkább novellát? A lányról, aki észrevette, hogy mindegyik egyforma, mindegyik hazug, és ha valamelyik mégsem, később mégis? Ugyan.
És Te... Olyan könnyen át tudlak verni, szinte már nevetséges. A célomat elértem, kár, hogy mardos a lelkiismeret furdalás...

Látom őket, amint együtt táncolnak, veszélyesebbnél veszélyesebb szavakat vetnek a másikra és pont ez tetszik mindkettőnek... Látom őket és félek, mert tudom mi lesz ebből. Legszívesebben lekevernék nekik egy-egy pofont és a képükbe tolnám minden hibájukat, az enyémekkel együtt. Többé nem állnának egymással szóba, én lassan eltűnnék a Föld színéről...
Vagy kiderül, hogy én vagyok a saját nagyanyám?

Itt kérem, bármi megtörténhet.

A szavaknak nincs jelentősége, ha nem akarom. Márpedig egyre nehezebb komolyan venni bármit is. Mindenki kapar az önös érdekeiért, nagy gondolatok röppennek fel minden hangszálról. Mert itt minden megér egy misét. Minden nagyon fontos, muszáj minden mondat mögött valamit keresni még, mert nem elég magában semmi. És valóban, elnézve az egész alakulását, tényleg több kell annál, mint amit akárki nyújtani képes. Nem probléma, el lehet játszani bármilyen szerepet, csak pontosan ismerni kell a forgatókönyvet. Egyetlen rossz lépés és a darab megbukott. Na, nem mintha nem ugyanezt csinálnák a nézők is... Ideje nagyzolni, azt hiszem. Rázzunk rongyot, dicsérjük az agyunkat, hogy képes volt ellentmondani Darwin elméletének és szép nagyra nőtt. Az ember tényleg a teremtés csúcsa. Ha melléknév lenne, akkor sem tudnánk fokozni, mert az embernél nincs jobb.
A szavaimnak semmi jelentősége sincs, mert nem akarom.

Most pedig, ideje innom valami töményet, aztán füstbe burkolózva fogok gratulálni magamnak. Ezt is megértük.

Hol van a korlát?

Holnap lesz egy éve, hogy nem láttam - nem hallottam róla. Holnap lesz pontosan egy éve, hogy mélyebbre merültem a feneketlen tóban. És miután ezek eszembe jutottak, megint kezdődött minden előről. Az ócska bakelit, ami beakadt. Egy helyben toporgás, mert a tettlegességhez 7 évente egyszer van bátorságom, vagy még akkor sem. (Hazudtam, én vagyok az ember, aki ha kell - ha nem, mindig tettleges, és ezért mindig pórul járok, de milyen jó lenne azt mondani, hogy én igazán gyáva vagyok, ha olyasmikről van szó, mint most...)
És olyan könnyen meg lehet vezetni. Az a nyamvadt madzag. El sem kell húzni előttem, elég ha szó esik róla, és kész.

Legalább az eszem a helyén van! Nem... Nem, az sem. Ha tényleg a helyén lenne, mindig olyan lennék, mint ma. És itt kell megemlíteni, hogy mennyire sajnálom mindazokat, akik tekintete akár egyetlen másodpercre is rám vetődött.
Mert ma, ezen a szent napon megint megfeleltem az elvárásaimnak. Hogyne, hát mi más az ember, ha nem egy kontrolláló gépezet. Muszáj. Mindez a tapasztalatok révén ivódott a sejtjeimbe, és minden atomot áthat, pontosan az elektronfelhő körül kering a felirat, ami azt mondja; ez már túl sok.

Sajnos időnként rá kell döbbenni. Nincs miért avagy kiért maradni. De ilyenkor persze sehol sincs a cselekvő ember, az a nagyszájú, aki matekon is képes katéterről beszélni, méghozzá olyan burkoltan, hogy az a másik, ott elöl, rá sem jön az egész sértő jellegére. Nem, ilyenkor ez az ember meghúzza magát, és csak ábrándozik. Talán Sors, talán csak genetika, talán tényleg minden kémia, amit akár le is vezethetnék, de nincs kedvem, a lényeg akkoris annyi, hogy el kell fogadni a tényt, miszerint az ábrándozás életmód. Emellé társul pár jóbarát... Irigység, kedvetlenség...

És a büdös... Francba, hogy ezt írom le, amikor nem is ezt akartam, hanem:

Sokkal jobban szeretlek, mint a Napot vagy bármi mást. Alig látható vonásaid mindig megigéznek, és képtelen vagyok levenni rólad a szemem. Az sem érdekel, hogy időnként, nagyjából havonta problémát okozol, amit nekem egy hét rendbe tenni. Sőt, megértem, hogy csak az éjszakát töltöd velem, azt sem mindig... Persze tagadhatatlan, hogy Te vagy a legjobb. Szeretem azt is, hogy gömbölyű vagy, mert valóban jól áll. És pontosan tudom, hogy ha megtehetnéd, az összes csillagot lehoznád nekem az égről. Kár, hogy én nem tartozom a "fajtádhoz", de meg kell hagyni, van valami szép a mi kis titkos kapcsolatunkban, Hold Úr.

És az angol-francia hallásértés után belefér, hogy azt írom: Grosses bises, hugs.

Akár ő is lehetnék.
Csonk kézfején egyetlen ujjperc tanúskodott még arról, hogy valaha ép ujjak díszítették. Nem tudom, látta-e, hogy alaposan tanulmányoztam beteg kezének minden vonását, igyekeztem titokban tenni mindezt. Arra kényszerített, hogy elgondolkodjak azon, hogy mi lenne velem, ha az enyém is olyan lenne, mint az övé. Akkor aztán nincs festés, nincs írás, talán még szerelem sincs a kezek iránt. Bizonyára rejtegetném a sok ép elől. Zsebre dugnám és úgy masíroznék, mint akinek az égvilágon semmi baja sincs. Nyáron persze más a helyzet... Habár... Egy ideje nem hordok rövid ruhákat, megszokott farmer a 40°-ban is, emellé akár egy kesztyű is belefér. Leszek különc.
De milyen butaság ez! Az ő keze azért olyan, hogy én örüljek a sajátomnak, nem pedig azért, hogy apokaliptikus képekkel megspékelt *mi-lenne-ha* életet vázoljak magam elé.
Szóval igen, vettem a nap tanulságát. Hiszen, nyitott szemmel minden más...
Akár ő is lehetnék, de szerencsére nem vagyok. (Mert az elméletemtől eltekintünk, de csak most.)

A megdöbbenések pedig sorra érnek. Vagy nevezzük őket felismeréseknek, akármi.
Az nyilvánvaló és elfogadott tény, hogy minden család a látszatnak él. A szomszéd ne tudja, a boltos ne sejtse, legyen belső titok, hogy mi is zajlik bent. Rendben. De egy családon belül minek ezt csinálni? Tudjátok arról van szó, hogy alább említett eset kapcsán mindenki sír és mindenki meg van lepődve, mert milyen hirtelen történt, mennyire fog hiányozni. Csak az a baj, hogy ha ezt már egy olyan ember sem veszi be, mint én, a szaros 18 évemmel, akkor az nem jelent mást, csak színjátékot ugye. Nem tudok mást tenni, csak veregetni a saját vállam, hogy egy a faj és még rokonok is. Mert ez az ember, kérem! Taktikás, köpönyegforgató, aljas! Minden fogaskereket a zöld igazság hajt, minden könnycsepp facsart ripacskodás, arról nem is beszélve, hogy hamarjában mindenkinek eltűntek az emlékei. Nem baj, nem számít. Váljon egészségükre.

Egyébként pedig; három óriási "Alaska" felirat bőven elég indok a mosolyra. És ha ehhez hozzáveszem, hogy a kézfogásból puszi lett, igen, azt hiszem Jó napom van, köszönet a Google-nek.

További boldogan csicsergő fákat.

(Én igazán egyszerű ember vagyok.
Néha értetlen és sokszor össze-vissza beszélek, főleg, ha zavarban vagyok. Sors úr is tudja, ezért volt ma olyan napom, amilyen.
Kezdődött azzal, hogy a biztonsági őr kérdőlegesen nézett rám az Irodában, mire én biccentéssel feleltem... Nem is tudom, pontosan mi járt akkor az agyamban, mindenesetre nem mondott le rólam, odasétált és megkérdezte, mi végett vagyok ott... Én illedelmesen válaszoltam, pedig idegenekkel nem szabad szóbaállni. Ő igazán közvetlen volt, az én fenyegető levelemre ráhúzta a szerelmes levél jelzőt, mintha cukkolni akart volna, mert valahonnan tudta, hogy én sosem kapok olyasmit. Lehet, hogy a homlokomra írták... Majd lemosom.
Miután látta rajtam, hogy riadt nyuszi vagyok, eligazított, vázolta a teendőket. Értetlenkedésem ezzel kezdetét vette, s egészen addig tartott, míg ki nem léptem az épület ajtaján. Gondoltam, ketten hülyének néznek... Túlélem, szerencsére ennyi volt az idegen terepen való ügyeskedés, kevésbé ügyesen.
Mentem a megbeszélt helyre, elfelejtve a tény, miszerint arra tanyázik a barna, akivel reggelente mosolyt váltunk. Láttam rajta, hogy szólna, de még égett a cigaretta az ujjai között. Ekkor váratlanul elpattintotta, belül minden bátorságát három lépésre összpontosította, s az akció sikeres volt. Épp mikor azon kuncogtam magamban, hogy biztos nem mer majd... De mégis. Én pedig már nemcsak a hidegtől voltam pirospozsgás, zavarodottságomban a rövid szóval jellemeztem ezt a fárasztóan hosszú napot... Bizonyára rájött a turpisságra, az idétlen arcom mindig elárul.
Nos, igazán egyszerű. Ember vagyok.)

ui.: Soha többet nem írok ilyesmikről, én vagyok, de... annyira mégsem. Dászvidánnyá.

Szerte-szét

Egy asztal alatt ülök
Én vagyok a lába
Aztán lámpabura vagyok
Meg víz a pohárba'
És képernyő a tévén
Színes monitor
Háztetején kémény
Erdőben komondor
Este a párnádon
Én vagyok a macska
Télen, ha hideg van
Leszek neked sapka
És én vagyok a tavasz
Meg a nyár is egyben
Puskádon a ravasz
Menedék a hegyben
Éjjeli csók vagyok
Látszólagos ember
Hőségek és fagyok
Egy apa, aki nem ver
Gyereket, mert én
Anya is vagyok
Indiában tehén
Izraelben disznó
Kanadában juhar
Pénzzel a kezemben
Ellenszenves, fukar
Én vagyok a bilincs
A bűnözők csuklóján
Aranyozott kilincs
A mennyország kapuján
Cipő a szemétben
Egy égő gyufaszál
Meg minden, amit ismersz
Sőt az is, amit nem
Én vagyok a Sátán
Ott fent, az Isten.

Következtetések egyről a kettőre...
Olykor szembenézek vele, olykor nem veszek róla tudomást, olykor menekülök előle, bár lehetséges, hogy ez utóbbi kettő összefügg. Lényegében nem is ezzel van a probléma, minden ott kezdődik el, ahol. Minden az elejétől fogva rossz, ha rossz. A hal a fejétől, a kiindulópontból következik minden, és akárhogy ítéljük meg azt a mindent, egyetlen szál marad a kézben, ha visszaásunk. Én még sosem tettem. Vagyis... Tudom, amit tudok és értékelem ahogy... Nem hibáztatok senkit, még magamat sem, a bűnbak nincs, nem is volt, csak az idők előtt, amikor alig ismerte őt bárki, épp az, akinek sosem kellett volna. Tudom, igazából ott a gyökere az egésznek. Az ominózus hormonális változások nomeg az érdeklődés, aztán lám, az egész milliónyi darabra esett szét, jelképezve ezzel a lelkek tükrét... Akár ujjal is mutogathatnék, vagy mondhatnám, hogy te és te és te ne legyetek értetlenek. De... Ki vagyok én ehhez? Persze azt nem lehet mondani, hogy mindenki olyan porszem, mint én, mert igenis vannak "nagy emberek", akik ezt a jelzőt meg sem érdemlik manapság, hiszen a világunk elk*rvult... De ezt is el kell fogadni... (Mondják mások, de nem biztos, hogy valóban ez a helyes ám.)
Az, hogy mi miért olyan amilyen, és az, hogy miért nem következik be változás, felesleges kérdés... Hatás, kölcsönhatás, ellenreakció, megalkuvás, hallgatás, mint szar a gazban, aztán boldogtalanság a hittel, hogy minden rendben van, nomeg az örökös "majd én megmondom"-ok... Másokkal foglalkozás, tépelődések, magyarázhatnék, mert a bizonyítvány mindenkinek magyarázatra szorul... Szóval, pontosan tudom az egészet, és pontosan tudom, hogy miért nem akarok tudni, de sajnos azt is tudomásul kell vennem, hogy magamat csak egyszer sikerült becsapnom, és fájdalmas volt a ráeszmélés.

Ezt a pandát lelőtték, aztán ott is hagyták a földön, én barom pedig...

almost.

[c] Boldogság a kimerülésig hajtott
[í] Életeken túl, melyért Természet Anyánk
[m] Kecsesen térdére hajlott
[.] Eme véget nem érő forgásban

Megnéztem a videóit, megerősítés: ez mind-mind nekem való. Sajnos nem találtam meg azt a részt, amiben egyetlen darabban lehúzza a testről a bőrt... Ízlelgessétek.

Kisses & hugs.