Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

Falnak döntött, prostituált.

Az emberi kapcsolatok nehezek. Sokfélék, de valahol mind nehéz. Én az önfeladást hibáztatom. Mármint persze ezt nem valljuk be soha, de kicsit mindenkiben meghal valami egy akármilyen kapcsolat során. Hiába, ez nem csak rólunk szól, a másikról is. Nálam egy helyzetben csúcsosodik ki az egész. Akkor aztán azt kérdezem magamtól: biztos, hogy bármikor képes lennék ezt megszüntetni? Észre fogom-e venni, ha nem jó? És egyáltalán, ha ezt és ezt mondok, az neki hogy jön le? Ez már vajon sok? Ez biztosan kevés... De kicsit még húzni kell, különben kontrollvesztett leszek. Van kötelező önfeladás, önfeladás nélkül? Ezen gondolkodom egy ideje és nem igen találom a választ.

A gyeplőt mindenki szereti fogni. Ettől leszünk előnyösebb helyzetben, ettől érezzük nyeregben magunkat, ugyebár. És ahogy egy lovat egy seggel, egy gyeplőt egy kézzel. Olyan nincs, hogy te magad mellé engedsz valakit és ketten fogjátok, hiszen minden ember törekszik önérvényesíteni. Aztán az erősebb kutya "leteríti" a gyengébbet... Ami szintén csak úgy működik, ha a gyengébb elismeri gyengeségét, tehát kimondhatnám, hogy az emberi kapcsolatokban a szó nomád értelmében nem működik a mellérendelő viszony. Névlegesen emlegethetjük, de ez kósza álom csupán. Alá-fölé rendeltség, az van. Az van, ha döntésekről van szó, ha az a kérdés, kinek a családjához menjünk, hol és milyen filmet nézzünk meg, de még az ágyban is (ez nyilván csak szerelmi kapcsolatoknál jellemző, remélhetőleg). 
Nagy filozofálásomban arra jutottam, hogy igenis Én akarok fönt lenni. Mert ettől érzem magam jól, így vagyok Én. Ebben nincs önfeladás, csak fölény. Dehát mint írtam, ez így nem működhet... Szóval a kérdés adott: mi a megoldás? Nekem most az, hogy ezt leírtam, és talán egy kis időre nem ezen kattogok. Másfelől viszont szeretnék biztos lenni abban, hogy valahol a világban tényleg létezik az egyensúly és ha mást nem, a megoldás a fölénymegosztás. Csak nekem hangzik ez hülyén?

 

Text és Budapest

Hosszú idő óta először ragadok klaviatúrát a kezembe. Vártam, vagy tán még várok is. Lenn állok a metró aluljárójában és már-már látni vélem a fényt, szinte hallom is a vonatot, romantikus vágyakozás önt el, aztán hátrafordulok: ez a másik irányba tart, megint. Az, hogy újra rendszeresen írjak, lehetetlen. Túlságosan leköt, hogy rosszul érezzem magam. Ez persze a vicc helye volt, nem érzem rosszul magam (annyira). Szóval lassan eltelt egy évszak... Hazudnék, ha azt mondanám, nem égek karácsonyi lázban, de valahogy az idei megint teljesen más lesz. Már tavaly sem volt idilli, bár tulajdonképpen előtte sem, soha. Mindenesetre egy-két dolog mindenképp hiányozni fog. Mondjuk anyám káromkodása, vagy a bátyámé, vagy az, hogy hajkurásszam a macskát a fa alatt, szarral a seggén. A piszlicsáré kis lyuk is, igen, még az is. A vasalt csipke illata, amivel irtó sokat (ez élőben k betűs sokaság lenne) güriztem. Az indián népdalok hallgatása még mindig-minduntalan kazettáról, mert a remekbeszabott hifi CD-lejátszója elromlott. Lényegében jobb is volt így, ezek a népdalok csak kazettán vannak/voltak meg. Hiányozni fog az egyértelmű jelen idő is, mellesleg. Hogy nem kell minden mögé egy talán már múlt időt biggyesztenem. Vagy a Bukás családi légkörben való megnézése. Ahogy Barna Éva táncol a katonáknak a zongorán. A meghittség. Pontosabban már így emlékszem. Akkor és ott ez leginkább pokolian rossz volt, de az ember mindent azután értékel, amikor már nincs. Jó volt szenteste a rumli egy részét a fa alá bepakolni. Vagy kakaót főzni a testvéreimnek, pedig akkor rabszolgasorsúnak éreztem magam. Jó volt látni, hogy anyám, a mindig rohanó, leül, hogy együtt nevessünk a Reszkessetek betörőkön, aztán öt perc múlva már horkol, a bátyáim pedig próbálják felébreszteni. Valahol még az is jó volt, hogy mindig mi ketten, a nők maradtunk minden feladatra, így pontosan tudom, hogyan kell ezt megcsinálni. Nem annyi emberre, közel sem, de legalább az ünnepet nem veheti el tőlem semmi... és senki.

 

ui.: Ez most legalább olyan jól esett, mint egy jó... Talán mégsem vonom ki magam a forgalomból, csak a tollam a vénából. Ágyőséget.

uui.: Vajon hiányoztam?

uuui.: 

azt a másik lovat

Az életünket egyetlen gondolat hajtja minduntalan előrébb és előrébb: Minden kudarc ellenére, ami mások által körülvesz minket, mi jobban fogjuk csinálni. Azonban olyanok is akadnak, akik felismerik a tényt, miszerint tényleg bármikor beakadhat valami a gépezetbe, és mi sem vagyunk kivételek a csapások alól. Én sem.

Azt hiszem őket szokták pesszimizmussal vádolni, önmarcang, depresszió (perszepersze) és minden, mi normális embernek nem ingere. A dilemmám adott, talán örökre az is marad. Gyávaság-e, nem gyávaság, tényleg képtelenség-e megjavítani, de annyi szent, hogy a privát világom egyetlen Isteneként még mindig azt érzem, amit már milliószor ezelőtt: az érzések tökéletessége csak bennem létezik.

 

There's a hole inside me

Magadra végy

 

Létezésem grimasz
Fekete humor vagyok
Mely Isten mennyei ajkai közül
Szorítkozik bele a világba
S ha hallgató fülekbe jutok
Nem marad szem zárva
Mert tudattáró tervként
Pattintom fel mindet.
Létezésem kegyetlen kacaj
Hogy mikor az utolsókat verem
Ne a bánat vagy félelem ostorozzon
Hanem a gúnyos nevetés, mely velem
Általam üzen minden földinek:
A halál a kezdet,
Egy végtelen komédia,
Akár az élet.

 

Dobogó

Egy perc csak az élet
A bölcsek mind ezt mondják
Egy veszett ember tévelyeg
A lehetetlen Semmiben
S nem érti értelmét
Hely nincsen, hol megpihen.
Otthonra vágyunk,
Nem csak ő, mind
Ám ő az az egy, 
Ki ha ablakán kitekint
Nem ismerőset lát.
Elfáradt. Maradna
S mégis menne
Minduntalan abba a sötét
Kótyagos Semmibe.
Rossz vérrel teremtették.
Istene maga a gyász
Felpuhult ínye
Minden szóra vigyáz.
Nem gyötrődés ez
S nem is lángoló jajveszékelés
Csak kereszt, mit mind cipel
Kit hajt még a Józan Ész.

Ekkora és ilyesfajta ambivalenciákat már ki tudja mióta nem éreztem. Csoda, ami itt történik, kérem.

Tépéstűrő alomvilág

Mióta megint visszatértem a fejembe, hogy megbeszéljem a világ egetrengetően fontos dolgait magammal, rájöttem, hogy nagyon hiányoztam. Valakinek végre meg kellett kérdeznie tőlem, hogy merre tartok. Nos, én már nem is tudom. Minden ember iránytalálásra törekszik, ez tény, de egyesek könnyebben veszik az akadályt, mint mások. Talán azért, mert amíg egyes teszi a dolgát, másik folyton meg-megáll mérlegelni a döntéseit. És ezeken túl pedig ott kullognak a magamfajták, akik inkább gondolkodnak, mint haladnak. Mert amibe bele lehet kötni vagy gondolni, abba bele akarunk kötni vagy gondolni. Ékes példázat ez az írás is. Ahelyett, hogy bármi hasznosat csinálnék, leálltam leírni az agymenéseimet. Tulajdonképpen miért? Mert már kevésbé érzem a céltalanságot, inkább csak azt, hogy nem tudom mivégre vagyok ott, ahol, hovatovább, hol leszek, ha ezt befejeztem.

Az élet megint egy üres zacskó, amibe ha túl sokat pakolsz, végül kiszakad, és jöhet újra a beszerzés. A sokadik után persze evidens, hogy zacskót kéne váltani, de... Nem lehet.

 

Another brave new world

Mit is szeretnék mondani? Érzem, hogy írnom kell, már legalább három hete, és most, mikor végre elhatározom magam, üresnek érzem a világom. Nem nyomasztó, inkább békés. 
A változás megint hurrikánként söpört át a kies vidéken. Úgy látszik, másképp nem megy. Én persze azóta is kávéval ébredek, azóta is ugyanúgy járok, azóta is nézek emberek szemébe, de valahogy mégis más. Ha ez a vég, hát az nagyon derék. Szívesen lennék most személyeskedőbb, de még mindig nem vagyok. Már megint minden és semmi csak az állandó. Az életemre viszont pont úgy tekintek, ahogy kell. Előbb-utóbb megszűnik. Mindegy, hogy mit érünk el, mindegy, mint halmozunk fel, harácsolunk össze, az utójátéknak meg kell történnie. És ha már így van, miért szorítkozzunk elvekre úgy, hogy nem akarunk, mert nem jók azok a bizonyos elvek? Na ez az. Embernek maradni ebben az embertelen világban, mondom sokadszor. És pontosan tudom, hogy egyetlen valaki épp ellenkezőleg tekint rám, de azt is pontosan tudom, hogy a tükörből itt-ott én köszönök vissza. Hála és megbocsátás, kéz a kézben.

 

Megkímélhettük volna magunkat, de a hús meg a vér örök hajtóművek.

 

Rohadtul elkéstél Cupido, de ösztönből élni durván jó

 

Egyre érdekesebb és furcsább emberré alakulok. 
Szabadnak érzem magam. Végre.
Senki nincs útban, nem is lehetne.
Azért jó lenne, ha hiányozna valami.
Mondjuk a hiányérzet.


I'm a no-one, no-one to You.

Manapság úgy vélem, az élet legfontosabb mozzanata a pillanat, mikor rájössz, úgy tényleg, igazán, hogy mindegy mit teszel, minden múlandó. Ha ennek tudatában élsz, talán megint könnyebb lesz a zsák. Én ebből a megfontolásból járok vizet nézni. Ott úszik az épp nagyon rettegett szigorlatom. Dejó! Mellesleg, mielőtt újra visszatérne a gyakoriságom, hadd kérdezzem meg, hátha valaki tudja a választ: A tanárok miért nem tudnak helyesen írni magyarul? (És nyilván nem az észt vagy francia vagy holland tanárom kapcsán, nekik, azt hiszem, elnézem)

 

Ha megoszthatnám valakivel a világom, biztos más lenne. Kívülre nem megy. Sem a viselkedésem, sem a reakcióim nem természetesek. Az életem úgy működik nagyban, mint kicsiben. Mikor a terembe lépés előtt jól megfontoltan ismétlem magamban a Neem me niet kwalijk! kifejezést, mert nehezen csúszik elsőre. Mikor nem szívesen adok nagyobb címletet a boltosnak, mert félek, hogy átver, de nem is számolom ki apróra pontosan, mert attól tartok, hogy "balfalloszul" mutat a pánikrohamtól ideges matatásom. Vagy mikor átrágom magam mindenen, hogy írhassak ide olyan komoly dolgokat, mint például "a hitetlenség adhat otthont a bizalomnak", hogy aztán végül ott kössek ki, ahol mindig. Egyszerűen elszabtak. I'm a semmi.

 

Ágyőséget & gondolkodjatok közepesen keveset.

 

ui.: Fishing on Orfű nem emeltdíjas jegyért a lelkem is eladom.

uui.: Tiszta szívvel, első versszak. Cserbenhagyott.

Ik kan niet thuis gaan

21 év. Kevés, nemde? Nos, arra épp elég, hogy az ember életreszóló leckéket tanuljon. Például azt, hogy a biztonságos alom még mindig nincs biztonságban sehol máshol. Vagy azt, hogy a naivitás nagy bajba keverheti az embert. Sőt, akár azt is, hogy mindegy hány évesek vagyunk, akadnak olyanok, akik semmiből sem tanulnak. Soha.

Ha könyv lenne az élet, minden fejezetének tudnám a címét. Néha láthatatlanul is vissza-visszalapozgatom, és a nagy bólintások mögött hümmögések zörögnek. Hát ezt nem kellett volna... Aztán mégis mindig az a vége, hogy örülök, mert izgalmas volt (eddig legalábbis). A jövőbeni lapokra nézve csak azt tudom, hogy új filozófiámmal akár vallást is alapíthatnék, de nem teszem, ez a játék maradjon a Németh Sanya-féléké.

 

...és Alaszkában valahol felsír egy favágó.

Nagy szélhápos vagyok. (igen, hápos.) Itt ülök délután kettőkor egyetlen köntösben és épp arról akarok írni, hogy hazudok. A felhördülés hiábavaló, ez tény. És még tudok is róla. Ja, persze, hogy szándékos.
Hazudok magamnak. Neked is. Csak kevés embernek nem, de tán még azoknak is. Például akkor, mikor azt mondom: Jóreggelt! És nyilván nem abban hazudok, hogy ezt kívánom, inkább azzal a Bambisan szelíd mosollyal, amit mindenki kételkedve fogad eleinte, aztán beleszeretnek. Hazudok, mikor azt akarom, szeress belém. Pontosabban a későbbiekben, mikor már nincs visszaút, hazudok arról, hogy erre vágytam. Mert minden kihaénnemség és karakánság és nagypofa és tudatosság ellenére be kell vallanom töredelmesen: beszari vagyok. Legalábbis egy idő után. Főleg akkor, ha örökké, komolyan és szüntelenül. De tudod miért, nem? Mert baromság.
Akkor hazudok még oltáribbat, mikor letagadom, hogy a macskám az egyetlen lény, akivel tényleg mindent megbeszélek. Jó hallgatóság, néha túlságosan is. De nézd, most megint reflexből jött, igazából nem beszélek én hozzá annyit, csak minden héten egyszer-kétszer. (túlon-túl intelligens)

Hazudok, mikor azt írom, ezzel vége a bejegyzésnek, mert 1: jön még egy vers, 2: szívesen sorolnám tovább, ha nem szeretném elhitetni, hogy őszinte vagyok.

 

Haldokló

És lent a mélyben összeérünk
Szeretkezünk, elvetődünk
Aztán összenyom a világ súlya
S leszünk Semmi, együtt, újra.