Vezetnek az előítéletek, Téged, engem, Minket, engem...

Az önuralom pedig igazán fontos. Érzelmeket csak akkor, ha egyedül vagy, nem lát senki, mert mi szüksége lehet másoknak a te "reakcióidra"? Pontosan.

 

Széles vállain feszült a bőrkabát, mégis úgy viselte, akár egy király a koronát. Sokan bagolynak csúfolták, bár... Nem ismerték sokan. Mindig csak éjjel járta az utcákat, nappal a létezése kérdés volt, amit soha senki nem tett fel.
Csak sétált lassan, kötöttségek és indokok nélkül, mindössze az ösztön csalogatta ki őt. Sehol egy ember, a kutyák és a macskák már rég békében aludtak egymás hátán, készülve a kezdődő harcokra. Mindenki arra készül éjjel, kivéve őt.
Andalgott, mindenféle dallam és ritmus nélkül fütyörészett, az igazi zene csak a fejében volt jelen.
A puha éjszakában ő épp oly' puha volt, nem akarta megsérteni az idilli harmóniát. Szinte lábujjhegyen járt, a kezeit is csak óvatosan de mégis szabadon lóbálta. Önmaga volt.

Aztán, hirtelen a földre rogyott. Hevesen kapkodott a levegő után, remegett, a karját szorította és az emlékeit. Szemei vörös vérbe fordultak, s mégsem szólt. A mellette tornyosuló házakban még mindig horkoltak az emberek, nem gyulladt lámpa, nem vette észre senki.

A véna lüktetett még egy darabig, majd újra normális lett. Ő feltápászkodott a hűvös és hideg betonról, megtette, amit meg kellett tennie. Ment tovább.
Már nem volt egészen önmaga, még nem. Még kellett egy egészen kicsi idő, eszmélési idő, hatóidő. Önhatás. Hogy megint az legyen, aki. Aki lenni akart? Nem akart lenni, de mégis volt, s ha már így történt, élvezte. Az élvezetnek pedig egyetlen módja van...