Megharap, hogy nyomot hagyjon

Tipikusan az az ember, akit jobb elkerülni. Ránézel és nem tudsz kiigazodni rajta. Örül? Dühös? Bánatos? Izgatott? Mind egyszerre? Vagy egyik sem. Közömbös. Unalmas.
Már az iskolában elkezdődött. Utált bejárni. Utálta a többieket. Utálta a tanárokat. Utálta a falak narancssárga színét. Utálta az uzsonnát. Egyszóval utálta az iskolát. Minden reggel felkelt, de nem minden reggel mosott fogat, ugyanis nem minden reggel evett reggelit. Bár 8 órakor kezdődött a tanítás, Ő már 7 órakor elindult. Mindig pontban 7-kor. Mindig ugyanazon az úton ment és sosem lépett rá a fűre. Mikor az iskolához ért, minden reggel legalább 2 percig megvetéssel bámulta a robosztus épületet, amely mentális és fizikális börtöne volt. 2 perc ácsorgás után pedig lassan lépdelt befelé, ügyelve arra, hogy ne fusson össze másokkal. Amint bent volt, mintha súlyokat pakoltak volna rá, úgy roskadozott. Össze-összebicsakló lábai még lassabban tették a dolgukat. Így kezdte a napjait minden reggel, míg általános iskolás volt.
Aztán elkerült egy neves gimnáziumba. Nem értette, hogy vehették fel, hiszen pocsék felvételit írt. Ehhez mérten a gimnáziumot is pocséknak tartotta. Utálta az osztálytársait, s ők nem különben őt. Utálta a tanárokat, kivéve egyet. Utálta a szűk folyosókat és utált odajárni. Egyszóval a középiskolát is utálta. Minden reggel késve ébredt. Sosem reggelizett, tehát fogat sem mosott. Sosem indult el időben. Mindig zilált volt. Kacskaringós úton járt, hogy továbbtartson az út. S mikor elérte az Intézményt, legalább 5 percig várt, s ez idő alatt 2 cigarettát szívott el. Egy gyengét kezdésnek, másodszorra pedig egy erőset. Mikor belépett a nagykapun, minden reggel leszidta őt a portás, ő pedig minden reggel más mesét talált ki. Amint megszabadult az öreg karmaiból, betért a mosdóba és háromszor mosott kezet. Mindezek miatt minden reggel 15 percet késett az első órákról. Az édesanyja is minden héten meghallgatta az osztályfőnök minden panaszát, és minden beszélgetés után azzal szembesült, hogy valamit nagyon rosszul csinált. De minden felismerés sem volt elegendő ahhoz, hogy végre Vele is elbeszélgessen. Mivel ők ketten sosem beszélgettek.
4 kemény év után színötös érettségije lett. Nem értette, miért, hiszen szándékosan mellébeszélt. Minden tanár megveregette a vállát, minden diák irigyelte és ő egyikőjüket sem értette.
Dolgozni akart, lebeszélték. Egyetemre került, ahol fogorvosnak tanult. Persze utálta azt is. Sosem értett egyet az évfolyamtársaival. És annak ellenére, hogy csak esténként mosott fogat, hibátlan volt a fogsora. Kár, hogy sosem mosolygott. Sosem járt be az órákra, de minden vizsgája ötös lett. Senki sem kételkedett benne meg a képességeiben, épp csak saját maga.
A diplomaosztásról elkésett, az anyja vette át helyette, aki privát dicsőségnek fogta fel az egészet. Az ünnepség után egymással szemben álltak, a közel azonos arcok nem rándultak. A ráncos kézből az érdesbe került az Elismerés, majd közösen hazaindultak. Nem törték meg a néma utcák csendjét holmi csacsogással. Mindig szótlanok voltak.
Aztán megérkeztek a ház elé. Anyja épp a kulcsáért nyúlt, amikor megfogta a kezét. Ezután halkan azt mondta:
- Nem látsz többé engem. Megtiltom, hogy aggódj, megtiltom, hogy sírj, megtiltom, hogy hiányolj. De nem tiltom meg, hogy megbánd.
A nő irigylésre méltó nyugodtsággal tűrte a komoly szavakat, előszedte kulcscsomóját és eltűnt a sötétségben.
Ő 2 percig bámulta az épületet, rágyújtott majd zsebre dugott kezekkel lődörgött a pályaudvar környékén.
Semmi nem volt nála, csak az Elismerés. Úti célt keresett, s talált is. Beállt az összegyűlt emberek által alkotott sor legvégére és tétován nézett a városban felgyúló lámpafényekre. Kis idő múlva ő következett. A buszsofőr sokat látott ember volt, meggyűrték az évek, a rutin kiölte a lelkesedést a szemeiből. Mikor meglátta őt, rögtön tudta, hogy potyázni akar, ő pedig sejtette, hogy nehéz eset a fickó. S mégis. Épp ezen a napon történt, hogy a sofőr megfogadta munkába indulás előtt, hogy kedves és elnéző lesz az utasokkal.
- Látom nincs pénzed.
Megrázta a fejét.
- Látom utaznál.
Bólintott.
- Nem vagy beszédes.
Vállat vont.
- Ha ellenőr jön, beszélj... Milyen nyelveken tudsz?
Ingatta a fejét.
- Mondj majd valami halandzsát, azok a kutyák úgysem tudnak semmit.
Lezser testtartással hátravonult a busz végébe, leült és várt. Végigmérte a többi utast, jellemrajzokat látott maga előtt. Ezzel ütötte el azt a 3 órát, amit szorongással kellett volna. Hiába, nem jöttek az ellenőr kutyák.
A motor leállt, a mostmár jószívű buszvezető a Végállomást kajabálta. Ő leszállt és az első padra le is ült. Végre megnézte a diplomáját. Igazán büszke lehet magára, kétségtelenül. De nem... Tipikusan az a fajta ember volt, akinek képtelenség örömet, bánatot okozni, és aki sosem lesz dühös vagy izgatott.
Míg ott ücsörgött, átfutott agyán az élete. Leginkább 3 kérdés foglalkoztatta, amelyekre nem kapott választ soha. Ezért volt itt. Mert a sejtelem felütötte fejét. Pontosabban, a középiskolában már érezte.
Fél óra elteltével, ahogy ott ült a zakójában, ismerős embert látott közeledni. Az egyetlent, akit kedvelt valaha. Aki mindig kedves volt és mindig rejtélyes maradt.
- Szervusz. Hallottam, hogy jönni fogsz. Tudom, miért vagy itt, de tudod... Időnként jobb nem tudni a válaszokat. Másfelől pedig... Csak akkor nyerhetsz feleletet, ha helyesen teszed fel a kérdést. Te helyesen tetted fel eddig?
Remegős, alig hallható hangon így szólt:
- Nem tettem fel eddig a kérdést. De ma Elismerést nyertem. Amit köszönnöm kell valakinek.
- Ne légy hálás, az Isten nem ezt várja.
- Nem az Istennek... Neked.
A kedvelt személy kezeibe temette arcát, majd így szólt:
- Jól van, fiam.

Pohár borral a kezemben minden sokkal gördülékenyebben megy. Utálom az elillanó pillanatok után maradó ürességet.

A meglehetősen idős férfi attól rettegett, hogy bármelyik pillanatban felismerhetik. De rettegése mögött vágyakozás bújt meg, majd düh és keserűség itatta át tudatát, mikor arra kellett ráeszmélnie, hogy senki sem kapja fel a fejét. Úgy mentek el mellette, mintha még a füle is a helyén lenne...
Szerencsére sikerült megmagyaráznia magának, hogy valóban rengeteg idő telt el azóta és az arca ráncosabb, mint valaha, hogy is lehetne elvárni ezektől a szegény népektől, hogy meglássák azt az embert, aki volt.
Így sétálgatott hát köztük, nem is sejtve, hogy mi fog következni...
Egy takaros kis kávéházhoz ért, s rádöbbent, az újdonságok kipróbálásának ideje ez. Ha a történet igazán kerek lenne, most hallaná Ő is a felhördülést, hogy mégis, miként lehetséges, hogy egészen idáig annyi minden történt és változott meg, ő mégsem érezte a kényszert, hogy észrevegye és átadja magát a felfedezés érzésének. Hát, sosem volt átlagos ember.
Ugyanazt a ruhát viselte, mint legutóbb, a kötés sem lett szebb vagy jobb, így tért be és mint aki nem tudja hol van, hollandul kezdett hebegni, a szemei egy zavarodott idős embert idéztek. Kevesen voltak ott aznap, de mind sajnálattal tekintettek az idegenre, pedig sehol sem volt ő idegen.
Meglepetésére ismerős alak bukkant fel, franciául szólt, szintén zavartan. A két utazó... Két szélhámos jóbarát, semmi keresni valójuk sem volt ott, pláne nem abban az időben.
Hirtelen családias lett számukra minden.
- Megint találkozunk...- szólt a meglepett francia.
- Látod, Te nem változtál. De én sem, ó, bizony nem, emlékszel még, mi volt rajtam aznap?
- Hohó, valóban! Eddig tartott a hallgatásunk?
Megint valami furcsa szag terült el a levegőben, nem a tipikus öreg-szag, inkább amolyan vádaskodó bűz.
- Nézd, nem voltam a helyzet magaslatán, be kell vallanom. De amit műveltél velem...
- És mégis! Milyen híres lett az a festmény!
Holland emberünk szürkehályogát könnyfátyol borította, még egy szó az esetről és ömlik.
- Mondanám, hogy véletlen volt, de pimasz voltál és részeg.
Ennyi kellett, amaz sírt. Aztán megjegyezte:
- Nem voltak egyszerű évek, de mennyire nem. Megjelentél nálam és-
- De hiszen tudtad, hogy megyek!
- ... és már te sem voltál józan, úgy támolyogtál, akárcsak én.
- Láttam, hogy valami rosszra készülsz, hát ezért...
- Ezért támadtál rám?! - kiáltott a holland.
- Féltem, hogy megölöd magad, öreg barátom.
- Borotválkozni sem lehet?!
- Ritkán egy párbajtőrrel.
A francia is beleborzongott. Élesen emlékezett, ott állt előtte a holland, egyik kezében a tőr, másikban a bor, a már ismert hebegés, őrület a tekintetében, veszély. Valamit tenni kellett, muszáj volt, különben...
- És akkor levágtad a fülem!
Nincs mit szépíteni, ez bizony így történt, a fül a földön hevert, vér és minden, ami akkor ahhoz kellett, hogy a félfülű elájuljon.
- De nem haragszom. Csak gondoltam, nosztalgiázzunk. Itt vagy, itt vagyok. Hogy miért és hogyan, azt ugyan még nem tudom...
Ebben meg is egyeztek, ismeretlen körülmények között bort hörpintettek, amiért a pincér ki is dobta őket, hozott holmival nem lehet előhozakodni, fogyasszanak vagy (és ekkor végre valami ismerős a három fülnek): Ágyő!

Egymásba karoltak, ritmusra léptek és csodálták a modern világ minden részletét. Hirtelen valaki felordított: MAGUK HALOTTAK!
Befogva a lány száját, gyanúsan hitegették, hogy egyikük üzletember, másikuk nyugdíjas, elfelejtve a tényt, hogy ők még mindig nem beszélnek magyarul, ráadásul a lány meglepődöttsége nem a személyükre vonatkozott elsősorban, inkább tényekre támaszkodva jegyezte meg, hogy ők igazán holtak, mert valamikor a gimnáziumban, emlékszik, tanult valamit, és csak a képek meg az évszámok maradtak meg a fejében, se név, se pontos foglalkozás... Majd az értetlenség végett angolul fogott hozzá mondandójához, amit meg-megértettek, s ismét csalódottan vették tudomásul: Senki sincs, aki felismerné a két hírest.
Szomorú arccal mentek tovább, egyik szűkös utcácskából a másikba... Hosszú idő elteltével, mikor a Nap már alváshoz készülődött a térségben s a hideg is befurakodott a meleg otthonos helyére, bágyadtan roskadtak le egy különös szobor mellé, amelyet alaposan szemügyre vettek:
- Nézd, drága barátom! Hát itt ezt nevezik művészetnek?! Borzasztó... Elnagyolt formák, érthetetlen, kitekert póz... Szemétre való.
- Bizony magam is úgy vélem...
Miután ezt megvitatták és szidták a szerintük tehetségtelen művész kezét, gondolataik visszaterelődtek az eredeti s annál kétségbeejtőbb kérdéshez: Mi végre vagyunk itt?
Nem mondhatnám, hogy választ kaptak, hiszen felelet gyanánt csak egy jóképű srác jelent meg előttük, ráadásul küllemre is csak én mondom, hogy szép, szerintük inkább rongyos és züllött volt.
Kezében egy koszos vászonnal eléjük állt, nyeglén kérdezte:
- Megengedik, hogy lefessem magukat?
Pár másodperc kínos csend, némi grimasz az arcokon, s a fiú előhozakodott az életmentő angol tudásával, ugyanakkor szapulta saját magát, hogy miért nem figyelt jobban az órákon, talán akkor nem kéne makognia és szégyenkeznie két idős ember előtt.
- Can I ...er... paint? Your faces? (Nehézkesen ugyan, de sikerült neki.)
Az ücsörgők egymásra néztek, elmosolyodtak és lelkesen mondták egyszerre:
- Ah bon! Vite-vite!
A fiatalember hozzáfogott a munkához, s ahogy dolgozott, észrevétlenül hullt az éj sötétje fejükre. Nagy, eltúlzott ecsetvonások, a képet több szemszögből is megvizsgálta, s röpke 2 óra elteltével, hümmögések sorozata után odanyújtotta agg modelljeinek az alkotást, s mielőtt bármit szólhattak volna, elnevezte a képet:
- I call it... er... 'The strangers'
Lágy vonalaik eltorzultságtól feszültek, két kedves öreg helyett most két zsémbes nézett villogó szemekkel egy idegen fiúra, aki egy fekete festékkel összekent vásznat adott nekik. Már készültek a megtorlásra, amikor a holland felriadt felhőjén. Megcsapkodta saját arcát, majd így szólt a franciának:
- A rémálmomban a jövőm sötét volt...
Francia bajtársa eszesen vetette oda neki:
- Neked nincs is jövőd.

A kép, amit a fiú festett, későre járt ugyanis, az éjszakában bizony ilyenek voltak.