Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

The way you cry=The way I pray.

a.) Barbárok, Móricz után szabadon. (vázlatszerűség)

Megjött a hús. A családfő keményen vágja le az asztalra a vérbe fagyott hullát. Hidegen csak annyit böfög nejének, hogy nehogy megint olyan szart kelljen ennie, mint a múltkor. A tetem nem remeg. Nem fél. Csak én félek, ki kívülről bámulom a családot. Szétbontják, megsütik. Megint az asztalon hever, ezúttal tányéron, élet-színűen. És tép az egyik, tép a másik, mindenki kézzel, mindenki mohón, a zsír fröcsög, az ujjaik, a karjuk, könyékig mindenük Állat. Szörcsögnek fölötte, csámcsognak, még hahotáznak is, csak úgy repül a jószág, erre-arra. Hát valóban nem változtak semmit. Még mindig mindegyik disznó.

 

b.) Tudom- tudom, kicsit megint groteszk, pedig legszívesebben a megerőszakolt marha metaforával indítottam volna. Valamikor majd lesz belőle valami normális írás, ami nem csak annyi, hogy míg az étel melegszik a mikróban gyorsan elolvasod.
És úgy amúgy, nem tudom, Amerika mennyire volt boldog a ténytől, miszerint felfedezték (szegény-szegény indiánok), de én nagyon örülök, csak remélem, hogy időközben nem derül ki, hogy össze lettem tévesztve egy indiai fakírral.

 

c.)

Fear the voices!

Születés
Kínok gyötörnek. Naponta szembesülnöm kell azzal, hogy változom. Régen csendes voltam, meghúztam magam, s örültem, ha nem vettek észre. De mostanában egészen másfelé csatangolnak az érzéseim. Nem úgy gondolok magamra, mint máskor. Nem úgy látom az embereket, mint azelőtt. Hónapokkal korábban féltem kimenni az utcára. Tartottam a kémlelő szemektől. Izzadtam, ha fajtársaim közé kerültem. Hevesen dobogott a szívem, mikor hangosszavú emberektől nyüzsgő épületbe léptem. Féltem, ha valaki kérdezett. Ma, ha lábamat a frissen betonozott járdára teszem, nem érzek félelmet. Fölényt érzek. Mintha én volnék az üldöző oroszlán egy zebrákkal teli szavannán. Mindenütt prédákat látok. Bizony. Szenvedek. Kezdem elveszteni önmagam. Kezdem elveszteni az uralmat. Most is. Kezemet gyilkos fegyvernek látom. Pusztító eszköz, mely kiirtja az erkölcsömet, az emberi mivoltomat... Belülről mar a kényszer. Kedvem lenne dolgokat csinálni. Félelmet keltő, véres dolgokat. Ha csak egyet is meglátok a zebrák közül, szinte vágy önt el... Kapd el őket! Öld meg őket! Oroszlánként ugranék gyámoltalan áldozataimra. Hiszen kívülről még az vagyok, ki voltam. A bennem lapuló forrongó vulkánt eltakarja a bájos kültakaró. Segítségre van szükségem... Kicsúszik a lábam alól a talaj... Bár kétséget kizáróan boldoggá tesz a tudat, hogy uralom őket. Nem is sejtik, mi vagyok. Egy ragadozó. Kiéhezett állat. Báránybőrbe bújt gyilkos. Gyakran eszembe jut, hogy miért is kezdődött el... Indokot keresek, de ehelyett ijesztő vágyakat találok. Talán egyszer kihúny belőlem, akár a gyertya, melyet elfújnak, ha már nincs rá szükség. Hát nekem sincs szükségem erre. Kissé olyan, mintha skizofrén lennék. Ha belém inal a kegyetlenség émelyítő tudata, megszűnik minden. Még én is. Csak teszem a dolgom. Jó érzés. Aztán, mikor a vér illata elillan fejemből, leáll bennem a késztetés. Órákon át ülök, és azon elmélkedem, hogy hogyan süllyedhettem le idáig. Nincs jogom életet elvenni. Nem én adtam. Nincs hozzá közöm. Szörnyeteg vagyok. Vad, veszélyes, undorító szörnyeteg. Nem tudok megállni. Valami hajt. A fogaskerék, mely azt diktálja, tedd meg... Hát megteszem. Újra és újra és újra. S mikor új nap virrad rám, pokolian fáj. De a fájdalom jó. A fájdalom is képes ölni. S ki tudja, egyszer talán eljön az idő, mikor én magam leszek a védtelen áldozat. A megtorlás pillanata lesz az, s a felszabadulásé. Egy elmebeteggel kevesebb. Ha viszont mégsem történne minden így, abban az esetben: Reszkess világ! Reszkess élet! Reszkess te is! Mert pár hónappal ezelőtt gyilkos született...

 

 

Szóval szintén 15, fiatal és meggondolatlan, pont mint most...