Ott ültem a domb tetején. Néztem, ahogy a sűrű ködből sárgán emelkedik ki a nagyszerű Nap. A szívverésem lelassult, már régen voltam ilyen nyugodt. Nem volt mit csinálnom, nem cikáztak a fejemben tervek, nem érdekelt a holnap, csak az adott pillanat számított, az, hogy vajon káprázik-e a szemem, vagy tényleg minden ennyire gyönyörű. Aztán éles fájdalom szorította össze a mellkasom. Egyfajta üresség hatalmasodott el bennem, szinte láttam a lyukat, amit csak egyetlen ember tud kitölteni, de ez az ember ismeretlen előttem, talán nem is tud a küldetéséről, én pedig nem kereshetem, ha nem tudom, ki az. Hirtelen megint minden olyan lett, mint amire emlékeztem. Zűrös, zsúfolt. A levegő ritkább lett, késztetést éreztem arra, hogy felálljak és visszatérjek abba a világba, ahol jönni és menni kell, ahol nem állhatsz meg, különben elütnek, eltaposnak, elítélnek.
Nem, nem mehetek vissza. Továbbra is csak ültem, a lábaimat egyre inkább összeszorítottam, a fejemet a térdemre hajtottam és vártam, hogy valami legyen. Elképzeltem, ahogy mellém ül. Persze miért ülne mellém bárki, hiszen sokszor olyan nehéz velem... Nem, nem. Üljön csak le, és tudja meg, hogy mi van bennem. Mert mi van bennem? Rengeteg kiaknázatlan szeretet, amit feltétel nélkül odaadok bárkinek, aki úgy érzi, szeretné tőlem elvenni. Fizettél érte, vedd hát el.
- Nem fizettem érte.

- Nekem elég fizetség, hogy itt vagy. És amíg maradsz, addig lesz egy kar, ami csak Téged ölel, egy váll, ami csak a te fejed súlya alatt örvendezik, két szem, ami végigpásztáz rajtad és megkönnyebbülve konstatálja tökéletességed, két láb, ami visz, ha a tieid elfáradnának, és egy szív, ami csak akkor dobog igazán, ha rajtad elégedettség uralkodik el.

- És ha most elsétálnék mellőled, szó nélkül, indok nélkül, mi lenne?

- Lenne egy karom, ami nem értené, nem fogná fel a változást, s keresné az ölelhetőt. A vállam hirtelen ereszkedne egyre lejjebb, a szemeim a semmibe merednének, emlékezve a szépségre, amit láttak. A lábaim egy ideig nem vinnének engem semerre, csak gyengén támasztanák a földet. A szívem pedig úgy fájna, hogy mindenről megfeledkezve csak csillapítani vágynám a bánatát, hasztalanul, mert tudnám jól, hogy nem térsz vissza.

- Nem kérdeznéd meg, hogy miért megyek el?

- Tudom én jól. Egy felelős pozíciót nem lehet kételkedve betölteni. Talán jobb, ha addig mész, míg megengedheted magadnak. Én pedig bárkit szívesen elengedek, míg nem létszükséglet az illető.

- Hogy szerethetsz bárkit?

- Bárkit bárhogyan. Téged szívből, másokat sehogy.

- És a családod?

- Őket nem kell szeretnem, mellettem vannak, én is mellettük, ott a vér a legnagyobb kötelék. Ha Rólad van szó, nincs kapcsolat, minket semmi más nem tart össze. De Téged sem szerethetlek, ha nem akarod. Csak csendben, halkan sírom el a panaszom az éjszakának és a nappalnak, hogy ne lássa, ne tudja rajtam kívül senki más, mekkora fájdalmat vált ki belőlem egy élő hús.

- Miért? Szerinted ez abnormális?

- Szerintem ez baj. Testileg és szellemileg akarni valakit, ritka. Ráadásul mindkettő nélkül meg lehet lenni. Akkor én inkább ezt az utat választom, nem szeretem ugyanazt az ösvényt többször bejárni.

- Többször? Miről beszélsz?

- Tudod, minden emberben van egy olyan szépség, amit némi ismeretség után felfedezek, s mivel belőlem hiányzik a másik értéke, meg akarom tartani. Így leszünk teljesek. Néha nekem sok egy másik gondolkodó, néha neki én kevés vagyok. De a vége mindig ugyanaz: Én erre megyek, ő arra. Jelen esetben Te. Elsétálsz, mert másra vágysz, másra számítottál, én pedig ellenkező irányba indulok, magamra öltve egy olyan álcát, ami könnyen megtéveszt bárkit. De az útnak köszönhetően egyre többen ismernek meg. Ki-ki jobban, mások kevésbé. Aki kissé ismer, látja az őrültségemet, hogy nem érdekel, ki lát, akkoris hódolok a természetemnek. Aki jobban ismer, az tudja, hogy mit miért csinálok. Ez a baj. Indoklás nélkül minden könnyebb. Ezért akarom, hogy szó nélkül menj el. Akkor enyém a szabadság, azt képzelek a történtekbe, amit csak Én szeretnék.

- Ennyi?

- Nem, van még valami. Soha ne beszélj rólam. Senkinek.

Azzal felállt, elment, a köd múlóban volt már, a levegő is felfrissült. Ott ültem, gondolatok nélkül, tervek nélkül. Nem volt velem senki, aki bérelt volna és én sem akartam senkit, aki miatt megtörhetne ez a szürreális megnyugvás.