A kitágult erek lassan szűkülnek. A vér viszkózus folyadék módjára jár-kel minden porcikámban, szinte érzem a merev sodrását és a vas ízét a számban.
A kezeim sziklaként pihennek a mellemen, absztrakt festmény most a táj. A szemeim hazudnak nekem. Semmi sem áll, percről-percre mozdul el a képkocka, csak a fejem marad a helyén.
Pillanatokra térek észhez, minden valótlanságba zuhan. Fekete lyuk vagyok, amely mindent elnyel, főként a józanság eszméjének halovány hamvait.
Aztán jön a kétségbeesés. Ordít a hang, velem kiabál, nekem címez trágár szavakat, s én csak annyit kérdezek: Láb, miért nem mész, ha gazdád úgy kívánja?
Fuldokló hal vagyok, aki most tudta meg, hogy nincsen lába.
Így koldulom a kegyelmet. Megértést nem vár a szomjas lélek, pusztán azt, hogy legyen megint minden az, ami.
De az igazság hazugságban ünnepel. Virág elvtárs pedig tisztán azt mondja: Az a gyanús, ami nem gyanús.

 

 

ui.: én valahogy mindig elkövetem ezt a hibát...