Az indokolatlan eltűnést indokolja a tény, miszerint a gazdasági helyzet fokozódik. Na, nem akarok Virág elvtárstól idézgetni, mert köztudottan utálok idézni, aztán néha mégis megteszem, indokolatlanul.

Ki mint vet, úgy arat. Ami bizonyos esetekben nem így van, elvégre mindig akadnak szerencsés alakok, akik ha rosszat is mívelnek (mert a hagyományos írás szép, bár egy blognál igencsak...indokolatlan) nem lesz belőle egyáltalán semmi bajuk, mert valaki elviszi helyettük a balhét.
Tudjátok, az élet egyre érdekesebb helyzeteket produkál. Nem, nem nevezhetem ezt jónak, hiszen a dolgok nem múlnak el nyom nélkül, sőt, még el sem múlt, és már nyoma van, de nem lehetek az az ember, aki merev sziklaként szajkózza az amúgy logikus vádakat-érveket-következményeket. Mert ha minden olyan átkozottul logikus lenne, nem történnének azok, amik egyre gyakrabban történnek. És nem is az számít, hogy én most épp miről beszélek, pardon, írok, sokkal inkább az a fontos, hogy az embernek tudnia kell, hogy időnként igenis meg kell annyira törni, hogy megnyíljanak a fejben a kis kapuk, amik aztán arra ösztönzik a húst meg a vért, vagyis az embert, hogy serényen tegye helyre azt, amit más elrontott, mert a káosz csak zűrzavart szül, a megoldás másutt leledzik.

Nem meglepő, egyáltalán nem az, inkább letaglózó. Ki tudja, talán ha rájönnénk, hogy saját magunk okozzuk a sebeinket és olykor másokét, nem éreznénk magunk úgy, mint az állatok a vágóhídon.

 

Hiába, az emberektől mentes világ igazán tökéletes... Ott, Északon.

Akik élnek, azok délnek mennek, akik haldokolnak, északnak.