A halálsoron mindig megvilágosodom...

Az ember azt hinné, ha valaki rákos és tud is róla, szomorú. Akiket ma én láttam abszolút nyugodt emberek voltak. Egy-kettőnek mélyen a szemébe néztem, hátha megbújik valahol a félelem, de nem láttam az égvilágon semmit. Bezzeg aki frissen került bele a tüdőrákos körbe, szenvedett, minden körmével kapaszkodott az egészséges életbe, hiába beteg.
Groteszk módon nekem egy tál müzli jutott a csökevényes eszembe. Mi emberek, ott úszunk a többi élőlénnyel együtt a tejben, a Mindent Megevő pedig szemezget belőlünk... És amint embert ér a kanala, kezdődik a panaszkodás... Jönnek könnyek, "olyan fiatal még", "többre vagyok hivatott ennél"... Persze a bölcs falánk egyetlen mondattal képes véget vetni az egésznek: Te sem vagy különb, mint a többi.
Mondom, groteszk. Meg hogyne, foggal-körömmel kell ragaszkodni, így helyes... Csak én mindig arra jutok, hogy az emberiség fölöslegesen veri a nyálát a nagyságra, ez a világ sokkal szebb lenne nélkülünk. És a félreértések elkerülése végett illik tudni, hogy nem a mi seggünkből süt a Nap.
Szóval nem volt rám jó hatással a 6 órányi kórházasdi, az biztos. Ráadásul egy ilyen helyen minden udvariassági-kedvességi formulának lőttek, mert ha megkérdeztem volna, hogy "Valami baj van, Hölgyem?", talán el is sírja magát úgy igazán, én meg megint nem nézek tükörbe egy hétig.
Éljenek a hétfők.