Egyrészt kezd egyre idegesítőbbé válni ez az egész. Amikor a létrádról egyre fogynak a fokok és neked egyre magasabbra kell lépned, végül pedig körmöt mélyesztve felmászol addig, ameddig csak bírsz, hogy egy kellemes kis északi szél úgy sodorjon le, hogy azt mindenki megemlegesse. Igen... Most kb már olyan 4-5 méter magasságba kell felpakolnom a lábaim, hogy aztán még lépegethessek tovább. De vészesen közeleg a következő fokvesztés. Szóval akkor nem mászunk tovább? Legalábbis biztosan ezt kérdezi egymástól a fejemben élő pók és hód, pedig tudják, hogy a választ csak Én tudom, ők meg pillanatnyi érzékelésből megértik, hogy milyen határozatlan egy emberféleség vagyok. Szóval akkor hezitálunk. Mondhatnám elképesztően bölcsen, egy kicsi bölcseleti glóriával a fejem körül, de szívesebben érzem úgy, hogy megyek felfelé, hátha kiderül, hogy az északi szél szeret engem, főleg mivel ajnározom, nomeg egy létra azért létra, hogy könnyítsen, különben biztosan gólyalábnak hívnánk, az meg mégsem járja.

Úgy amúgy, ha már abszolút belemásztam az Isten-Sátán dologba, és az ember tragédiáját is kritikában mérik, akkor ideje továbbgondolni az egészet, és ördögi módon kétségbe vonni azt, miszerint Isten nem hisz Lucifernek. Mert ha mégis? Ha meg tudná győzni arról, hogy Isten ténylegesen csak egy önmagát gondoló gondolat, tehát valójában nem az, és ő maga is kételkedne a saját létezésének fontosságában, mi lenne? Dupla pokol? Amúgy a pokol sem lehet olyan rossz hely, nagyjából olyannak tudnám elképzelni, mint Ezt a világot. Talán még jobb is. Szóval az Istenből is kételkedő lesz. A Sátán vajon ezt is kétségbe vonja?
- Biztos vagy benne, hogy nem Te teremtetted?
- Igen, rá kellett döbbennem.
- Akkor ki volt?
- Te.
És Minden az égvilágon megmagyarázódott, kezdve a bűnnel, az értelmetlenséggel, csupán annyi maradt bennem, hogy ha Sátán kételkedő, rossz is? De akkor már nekem kell a Sátánnak lennem, mert a saját létét talán még ő sem kérdőjelezte meg.