És most nem hullámzik a víz. Csak egy papír úszik rajta, nagyon lassan, foltosan. Nézem, ahogy egyre távolodik. A kezemben ott a kampó, kihorgászhatnám, visszacsábíthatnám, magamhoz húzhatnám, hogy maradjon még, összekenném vele magam, el nem hagynám, tintával festeném körbe, dühös és csalódott könnyekkel fűszerezném és végül úgy érezném, megint elkészült.
... Megtehetném, de nem fogom. Csak bámulom. Menj. Menj messzire, menj el Alaszkáig, ott majd egyszer... Majd egyszer megint visszakapom az embert, aki egyre apróbbnak tűnik.