Itt, kérem, mindenki zabál. Nem is pusztán arról van szó, hogy eszünk, nem. Sáskák vagyunk. Faljuk azt, amit lehet, de azt is, amit nem. Egymást is felzabáljuk. Gondolatokból, érzelmekből, emberekből táplálkozunk, és ami megmarad... Marad az utcán. Mint a hajléktalan, aki szétszórja a kenyeret, de még mindig enni kér. Mint a nő a vonaton, aki pánikszerűen tömi a szájába a kekszet, de ha megkérdeznéd, hogy mitől dagadt, azt mondaná, genetika/gyógyszerek. Persze mikor észrevette, hogy látom, hogy a gyereknek azért nem válaszol már 10 perce, mert nagyon éhes, elgondolkodik. Gyorsan mindent egyszerre nyel le és megszólal. Bár ne tenné. Ha lehet rontani az összképen, akkor csak azzal, hogy: "Hagyj már egy kicsit!" és megint a zacskóba nyúl. Pedig én úgy szeretek vonatozni... Na, ezek a mostani flörtök megint mások. Én a régieket szeretem. Döcög és zakatol és ilyenkor bennem is minden döcög és zakatol, eggyé válok a történelemmel és a jelennel (jövő nem, lásd Cím) és megszűnik minden homeosztázis bennem, mintha meg sem történne és mégis. Ezt csak a vonatok tudják.

Ahogy azt meg csak én tudom, amit.

 

ui.: az indiánok legindiánabb indiánja vagyok: már majdnem nem félek a pókoktól.