Végül majd ketten állunk a vádlottak padján. Szakadtan, csak én jobban. Azt mondod, már nem ismerős számodra a szempár. Számomra nem ismerős a Tiéd. Az enyém sötét és ködös, a Tiéd leláncoltan boldog. Szerinted én csinálom rosszul, szerintem Te. Neked nem kéne az én életem, nekem sem a Tiéd. Az enyém sikátorokba vezet és ismeretlen világokba, a Tiéd megfoghatatlan számomra és riasztó. Te nem akarod, én sem, és mégis együtt mászunk a hordóba. Azt mondod szörnyű vagyok, én viszont nem hiszek Neked. Nem érted miért, én pedig tudom, hogy akarod. Te megvádolsz, majd szabadságot adsz, hogy azt kezdjek vele, amit csak akarok. Én elhúzódom, Te madzagon húzol vissza a valóságba. Tagadom, hogy jó érzés, átlátsz rajtam és egy kegyetlen mondattal vetsz véget mindennek.
Oké, soha többé. De tényleg. Erre jön az utolsó tőr; majd akkor ha.
És ez a ha szócska akkora erővel bír, hogy képtelen vagyok megfékezni magam. Az ujjaim felcsúsznak, kiszakítom, ami kell, aztán Replay. De majd ha, akkor talán igen.


Egyetlen mondat "nagyon" (nemígymondanám) "ott van"(eztsem)...

 


ui.: who made up all the rules? we follow them like fools. pedig most kéne ki-be ugrálni, nincs felelősség, csak a hév. ésezzelörökrelezártamatémát.