Felhők takarásában egészen más minden, mint mikor csak a fény árad szét, és semmi sincs, ami bújtatna.

Szóval a gondolkodó ember gondolkodóba esett.
A holtpontok olyan gyakoriak mostanság, hogy néha észre sem veszem, hogy az egyiknek vége. Ott a következő.
Tartózkodni kell, sokszor írtam/mondtam már. De nehéz "megállni". És mikor végül rájössz, hogy túl messzire mentél, már késő, a láb rúgdos, szigorúan oldalba, törjön a csont, legyen nagy fájdalom, érezd a súlyát annak, amit tettél. És ezen a némaság sem segít. Elég egy gyengébb pillanat, amikoris a sós, folyékony bánat terül szét az arcod minden gödrében, és máris mindenki tudja, mi a helyzet. Egy időre aztán látszanak a nyomok, később elfelejtődik, de már sosem leszel olyan, mint előtte... Mikor még te voltál az érzelmek ura és nem fordítva.

Szóval megint volt egy nagy törés. Megtört az ember, s vele együtt minden más is, amiben addig hitt, noha a hívőkről is megvan mindenkinek a véleménye.

Az egykori élő lény váza megtiportan terült el, és az agy, ami soha nem pihen, zord és nyomasztó lyukakba terelt minden addigi gondolatot, legfőképp azokat, amik a világ csodálatossága köré fonódtak.

Megint be akartam fejezni ezt itt és most, de kaptam egy lökést. Ami nagyon... megérintett... - Kemény ember vagyok, azértis kemény. -

Oxigén kell, víz és bármi, amiből energiát lehet facsarni. Nem gépek, amelyek porszívó módjára szívják el a tudatos cselekvés eszméit és egyáltalán nincs szükség a modernizált világok által kínált újításokra, amik "megkönnyítik az életet", mert azoktól lesz minden csak még bonyolultabb.

És olyan emberekre sincs szükség, mint amilyen én vagyok, akik írnak, s az írásuk tán elér pár emberhez, de akikhez elér, azok is mind tudják, amit a magamfajta tud, ha meg más a véleményük, pusztán azért olvasnak, hogy legyen minek ellent mondani, holott minden mindennel összefügg, talán még bennem is van logika, valahol mélyen.

 

Utálom a bájolgást. A nem saját gondolatokat... és megannyi mást. Csak-csak orrba vernek.

 

ui.: Nem lesz töbé magázódás, aki rendszeresen olvas, már-már közeli személynek mondható, a kor illúzió.