Szóval a napok csak mennek el. Nem tudjuk, mi lesz holnap... Lesz-e látogató a következő órában... Csak azt tudjuk, hogy most, ami körülvesz minket az jó avagy kevésbé kellemes. Ám mindaddig, míg minket az foglalkoztat, hogy mi lesz később, a most egy olyan szócska, amely végig szem előtt van, mégsem látja senki igazán... Nem nyugszunk meg a percben. Van, aki arra gondol, mit kéne főznie... Van, aki azon töpreng, vajon lesz-e értelme az írásának... Van, aki a munkáján agyal, s akad olyan is, akit az érdekel, hogy milyen döntések elé kényszerül még. Semmi sem biztos, annyi szent. Ha most tudnám, mi lesz velem holnap, talán izgatottságomban elszalasztanám azt a pillnatot. (Nem lesz az égvilágon semmi.) De ha majd a holnapban élek, már biztos lesz, hogy azt a napot is csak túléltem. Történt-e valami, kit érdekel. Mert lesz majd egy újabb holnapom és lesz még akkoris 3 homályos évem, ami bőven elég ahhoz, hogy ne éljek igazán.

 

 

Szeretem a vihart. Mindig olyan érzéssel tölt el, mintha megújulnék. A szél kiviszi belőlem az összes rosszat, ami ezidáig összegyűlt, a legutóbbi vihar óta. Az ég is gyönyörű... Szinte minden tombol. A fák elhajolnak, a felhők sötétülnek és minden sokkal csodásabb, mint előtte. Szeretem.
Más meg gyűlöli. Más azt mondja, ez borzalmas, így nem lehet csinálni semmit. Más egy új kapu. Egy kapu nekem, abba a világba, amit ő ismer a legjobban és ahol egészen különböző érzések, gondolatok uralkodnak. Szóval azt is szeretem, aki nem szereti azt, amit én.
De talán Más nem így látja. Talán ő sosem szeretné beengedni a világába azokat, akiket távol érez magától. Mert nem tudni, mit szól majd az idegen, ha azt látja, amit ő is szeret látni. Ezért Más kulcsot csinál, egy rejtett kulcsot a kapujához, majd óvatosan tudatja velem-veled-velünk, hogy nem lehet csak úgy beférkőzni a közelébe, annak van egy menete...

Több, mint 6 milliárd kulcs közül az egyik csak őt nyitja. Nemes feladat.

 


hülyehangulatomvan