Legyen az élet egy nagy leves, amit egy Isteni szakács szolgál fel Neked. Zöldségek és tészta helyett mondjuk úszkáljon benne öröm, bánat, magány, boldogság, kapcsolatépítés, kapcsolatszakítás, elmélkedés, spontán ötletek, siker, kudarc és némi nyugalom. Van, aki lassan fogyasztja és mire kiürül a tál, épp el kell hagynia az asztalt. De mi van a habzsolókkal? Akiknek vajmi kevés idő is elég ahhoz, hogy lássák a tányér alját... Ha elfogyott minden, mert mindenből jutott bőven, meddig kell még az asztalnál ülniük? Vagy éppenséggel miért? Akkor már tényleg önzőség szónélkül távozni? Üljenek csak ott, a lerágott 'gondolomcsontokkal' és nézzék, ahogy a többi szürcsöl. Lassan, vagy még annál is lassabban, mert a jó példa asztalfőre került: Ha túl korán megeszed, a hátra lévő időben csak az isteni ízek felidézésével szórakozhatsz. Az meg nem olyan izgalmas...