Na már most. A helyzet egyszerűen bonyolult. Két láb között egy nagy folt, lenéző tekintetek, kacskaringós járás, minél előbb fel kell szállni és le kell ülni, mert a végén lesz még egy kellemetlen akció, pont mint 5 perce. (Ami mellesleg óráknak tűnt, leszámítva a "megtisztulás" pillanatát...) Szóval egy idegen ül veled szemben, mialatt te arra koncentrálsz, hogy a gyomrod a helyén maradjon és ne akarjon visszaköszönni semmiféle táplálék, főleg úgy, hogy alig ettél. Oké, ideje leszállni, csak reméled, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy mégis mi van veled, Sajnos nem nehéz észrevenni. Aztán az idegen, akit amúgy szegről-végről ismersz, de inkább csak láttad már, felajánlja a segítségét, elvégre annyira jól vagy, hogy már nem is vagy jól.
És aztán elköszöntök, hálából adsz neki puszit, nem azért, mert bármiféle olyan szándékod volna.
És akkor ma itt van. Mint egy kutya. Vagy hiéna. Te meg csak nézel, a tegnapot bánod, meg azt, hogy miért nem tudsz parancsolni magadnak...
Bízom benne, hogy holnap már nem jön. Vagy majd... Kitalálok valami igen kedves mesét az ikertestvéremről...