Megharap, hogy nyomot hagyjon

Óda

Ó, te kedves,
Nyúzott haza!
Hol most a ló
S gyenge lovasa
Térdre kényszerűl,
Mert mindaz, mi
Valaha erőt adott
Nékik, minden,
De minden homályba merűl.

Mi lesz véled,
Te drága hon?
Emléked rojtos,
Hisz' egy napon
Véget kell, hogy érj.
Ezt hagyta rád a Sors,
A jövő legendákat regél
Egykor virágot hozó
Szent földedről.

Ím, közelít a rév
Csapást hoz magával
Minden újabb év
S gyermekeid nem tudják
Miként maradjanak
Hívek tehozzád
E nehéz idők romos halmain,
Vérük sincs már,
Hogy azt adjanak.

Nem más a hibás,
Hanem mi magunk
Nem is vitás.
Meg kell hallanunk
Hogy Anyánk sír
Apánk vállán.
Egyik sem bír
Már tenni ellene
S nem is akarnak.

Mondd hát, kedves Hazám!
Mikor jó a katona?
Elveszett nője,
Nincs már otthona
Kopár pusztán
Csak Téged szeret
Még, körben
A sok kígyó
Mind rajta nevet.

Ha jó a kedved, tapsolj nagyokat! Kösssz neeem.

Rendülés

Szeméből bálnák folynak
Bele a mélybe
Uszonyukkal nyúlnak
Érte
De ő engedi őket
Szabadon úszni
Újabb főkre
Bánatot húzni
S gyomrából madarak
Röppennek a szájba
Szép szavakat
Dalolnak, hátha
Eltűnik a sós víz
Az arcról
Meg a keserű íz
Mi csak azért harcol
Hogy a sok cet visszatérjen
Szemeibe'
Célba érjen.

Koronás

Levetkőzött gondolataim
Mögött szennyes érzések
Lapulnak s kénytelen
Vagyok hozzájuk nyúlni
Ha igazán rendet akarok.

Bemocskolom kezeim
És elveimet elkergetem
Egy másik univerzumba,
Hogy ne okozzon gondot
Szembenézni magammal.

Aztán leköpöm a tükröt,
Amiért nem mutat mást,
Mindig csak a tiszta
Valóság minden hibáját,
S engem pocskondiáz.

Majd ránézek azokra
A koszos kezekre, amelyekkel
Imént arcomat fogtam,
S harangként szól fejemben
Pilátus szava;

Mosom kezeim!

A kegyelem

Hajnal még az éj
S mégis vaksötét
Benne minden állat
Megdermed s fél
Ki látja

Hajnal még az éj
S sehol sincs a Nap
Nem nyugszik soha
Harmatban sem kél
Fel többé

Hajnal még az éj
Mégsem fiatal
Ki éli és álmodja
Számára nincs veszély
Ez új kezdet

Hajnal még az éj
S nemsoká' virrad
Az ég vörös alja
Magaslik s mély
Csend űl

Hajnal még az éj
S épp oly' kiszámíthatatlan
Akár bordélyban
A nő kinek a kéj
Gyilkos szeretője

Éjjé vált a hajnal
Noha nem akart
De akaratot nem őriz
Üggyel s bajjal
Eltűnik a lét

Szerte-szét

Egy asztal alatt ülök
Én vagyok a lába
Aztán lámpabura vagyok
Meg víz a pohárba'
És képernyő a tévén
Színes monitor
Háztetején kémény
Erdőben komondor
Este a párnádon
Én vagyok a macska
Télen, ha hideg van
Leszek neked sapka
És én vagyok a tavasz
Meg a nyár is egyben
Puskádon a ravasz
Menedék a hegyben
Éjjeli csók vagyok
Látszólagos ember
Hőségek és fagyok
Egy apa, aki nem ver
Gyereket, mert én
Anya is vagyok
Indiában tehén
Izraelben disznó
Kanadában juhar
Pénzzel a kezemben
Ellenszenves, fukar
Én vagyok a bilincs
A bűnözők csuklóján
Aranyozott kilincs
A mennyország kapuján
Cipő a szemétben
Egy égő gyufaszál
Meg minden, amit ismersz
Sőt az is, amit nem
Én vagyok a Sátán
Ott fent, az Isten.

Egy üres szobában állsz
Te vagy ott és senki más
Nincs ellenség
Akit gyűlölj
Nincs senki
Akitől megőrülj
Nincs akit ölelj és szeress
Nincs bánat és nincs min nevess
Nincs zaj és csend
Nincs káosz vagy rend
Nincs fény sem sötétség
Nincs zöld fű és nincs kék ég
Te vagy csak egyedül magadban
Nem börtönben de nem is szabadban
Nincs gondolat a fejedben
Sehol egy könnycsepp a szemedben
A hely is csak egyetlen szót kiabál;
Hogy tudd: ez maga a Halál.

Címet most sem sikerül adnom, tudjátok... Itt akkora boldgoság van, hogy ide már csak műanyag állatok járnak.

Holdfényes boldog éjszakát. Ágyő.

Időnként el kell veszni
Nem vádolni és nem keresni
Csak hallgatag menni a zajban
Akkoris, ha belül ricsaj van
Elnyomni a tudatos embert
Letenni a kézből a kengyelt
Had menjen minden szabadon
"Ne félj, nem foglak szavadon!"
S tétován bámulni fel
Nézni csak, ahogy kel
A Nap, ragyog és vakít
Egy bölcsességre tanít:
Időnként nem szabad akarni,
És le kell a sebeket kaparni
Mert ezt kínálja az élet.

Nem tudok címet adni

VersEnyre íródott. Nyer-e vagy sem? Én nem tudhatom.

Semmi mentség

Én már nem olvasok könyveket.
A polcon áll még pár kötet...
Porosan, kopottan, csak ácsorognak ott,
Petőfi, Ady, Mikszáth, szellemük halott.

Nem törődöm velük, nemcsak én, te sem.
Ködbe vesznek majd, szépen csendesen.
Radnóti, Tóth Árpád, ki emlékszik rájuk?
Időnket helyettük gépekre szánjuk.

Félek, én is robot leszek tán...
Reggel bekapcsol, kikapcsol délután.
Mert gondolatom kevés, agyam is törpül
Mi marad hát belőlem másoknak emlékül?

Rabja lettem a modern világnak.
Kábelek, huzalok holtomig szétrágnak.
S én csak hagyom, üveges szemekkel.
Emberek, mondjátok! Nekünk bizton ez kell?

Hiába, eldobtam magamtól a könyveket
A polcon már penészes az a pár kötet...
S mit mondok majd, ha közeleg a vég?
Börtönbe zárt, s eltiport a Gép.

Szakaszok

Fut az ember- üldözi sorsa
Sír az ember- élete morzsa
Ordít az ember- érzelmek bántják
Fél az ember- bőrét lehántják

Fut az ember- menekül a végbe
Sír az ember- szemei vérbe'
Ordít az ember- "Hagyjatok békén!"
Fél az ember- nevetnek éhén

Fut az ember- kerget mást
Sír az ember- csak könnyét lásd
Ordít az ember- úgysem menekül
Fél az ember- sohasem üdvözül

Ne ássatok gödröt

Kavarognak bennem az érzések
A hangulatok elérhetetlen pillangók
Szállnak, én állok, szemben a szélnek
Valami elromlott, ez már nem én vagyok.

Hagyjatok békén. Ez sugárzik messze
Nem kell érintés sem semmitmondó szavak
Nem létezik együtt és nincs semmi vele
A tó apad, s levélként úsznak felszínén a halak.

Régen volt a hit számomra elhitt tanítás
Reményem is akadt újra és megint
De emberek számára ez mind csak vakítás
Nem hiszek, s ha megszűnök a világ csak legyint.

Haldoklik a lélek az élő börtönben
Kiabál s lassanként meghúzza magát
Majd jön sok földi, akkor megrezzen
S felhők borítják tündöklő nyarát.

Régiek, most találtam meg őket, van, ami soh'sem változik.

Ne adj választ

Hol vannak most a nagy szavak?
Minden múltkép elhaladt,
Fejemben az üresség kongatja harangját
Az ember, míg tudja, takarja haragját.

Hol vannak most az ígéretek?
Megbocsátást ígérhetek,
De sosem lesz más, csak látszat
Az ember egy szerepet örökké játszhat.

Hol vannak most azok a percek,
Melyekben a szeretet serceg?
Mikor azt hittem, mert úgy akarta,
Hazugság volt széttárt karja.

Hol vannak most a kedvességek?
Tudom, nem lehet várni kedvességet...
Adni is kár, hisz önzőség szüli meg
Egy ember ott árt, ahol tud egy másik embernek.

Hol van most mindaz, miről eddig írtam?
Pille volt a teher, néha mégsem bírtam,
Olykor meg kell állni és le kell tenni,
De meleg földben szabad csak igazán pihenni.

szórasemérdemes.