Mert úgy az első felismerhető mondat mindig az, hogy ha más nem szeret, én sem szeretem őket.
Nos, én sem állok senki oldalán, mert az én oldalamon sem áll senki.

- Szerinted... Tényleg úgy van? Jól gondolom?

- Á, nem hiszem. Mégis, mit vársz te az emberektől? Érzéseket és megbecsülést? Önzetlenül? Előbb tedd meg, amit meg kell tenned, add meg, ami jár a férfinak, és ha nővel akad dolgod, őket könnyedén át lehet verni, együgyű mind.

- Én hiszek az emberi jóságban. Csak tudod, elindult a fertő... Meg a magántulajdon. Aztán hipp-hopp civilizáltak lettünk, és a társadalom el**szta. Szerintem.

- Persze-persze, mondhatjuk mi azt, hogy ez itt egy tó, attól még pocsolya. Mert ha tényleg, igazán úgy van, ahogy mondod, hogy az ember eredendően jó, akkor mégis hogy tudta megrontani magát? (Meg a lányait és azt a csajt a szomszédból, aki sosem mutatkozott pőrén...Szándékosan.) És mi van azokkal a tiszta gyermeki lelkekkel? Láttál már testvérpárt?

- Láttam.

- És mit véltél látni?

- A szépséget.

- Veszekedést, sírást, mert olyanok kicsiben, mint most te meg én. Én a te sírod ásom minden szavammal, te az enyémet szeretnéd, de elfelejtetted: Az újabb jobb, és itt te vagy a régi.

 

Komolyan elbeszélgetnék Rousseau-val. Az ember eredendően jó... Legalább akkora hazugság, mint az, amit mi életnek hívunk.

 

The world keeps growing, and you feed it. But it doesn't feed you, does it?