Mi mind széthulló félben lévő univerzumok vagyunk. És az elejtett darabjainkból épül fel újabb reménység, noha sokszor ez megmarad ábrándnak, mert az emberek mindent elrontanak, akarva-akaratlanul.

Érdekes, amúgy. Az élet mindig előhozakodik egy újabb szelettel abból a jövőképből, amit régen nem utáltam, most viszont gyűlölöm.
Szóval. Ez is beírható az eddigi buszélményekhez, csak az út lett megint a régi. Szokásos hely, mert néhány szokásomnak a rabja leszek örökké. Pontosan szemben velem az ismerős arc, de felismerés nélkül, eddig nem figyeltem fel rá. De ma mégis.
Olyan ez, mint mikor az ember elképzel magának egy ruhát, és hirtelen megpillantja azt egy kirakatban.

Nem voltam nagyon idős, talán 10 sem, amikor először leültem, hogy leírjam a számomra ideális felnőttkort. Nagyon okos voltam, mert a cetlit eldugtam, hogy senki se láthassa, én pedig azóta sem találtam meg. Ha minden igaz, azt jegyeztem le, hogy majd lesz egy férjem, akinek barna haja lesz, és az arcán egy egészen furcsa sasorr fog díszelegni, mert az olyan szép, és merengős tekintettel néz majd rám mindennap.
Nahát, hiszen ő, ott szemben, pontosan ilyen.

 

 

Minden csütörtökön, minden rohadt csütörtökön láttam, de csak most jöttem rá, hogy eddig miért nem mertem ránézni.

...

Valaki csúnyán tréfálkozik velem, bizony-bizony.

 

 

ui.: Ő is bámul, két lépésre lakik. Nem tudom, mit gondoljak.