...Ilyenkor mindig elszomorodom, aztán kihúzom magam és ahogy megyek, nézem a szép-szép eget. Ami amúgy furcsa, mert ritkán látni olyan embert, aki az út heyett a "plafont" figyeli... No nem baj.

 

Az én generációm... Na igen. Az enyém. Nem is tudom, emberek, tudjátok/tudják, nem mondhatom, hogy az "enyém", mert eléggé idegen számomra. Egy ideje megfigyelőként veszek részt a 'játékban', és még így is riasztó. Mert az addig rendben van, hogy beszélsz egy 15 évessel és azzal jön neked, hogy "Aki nem ismeri a "Mizu"-t, az műveletlen paraszt!" Te vagy a hülye, hogy szóba álltál vele. De az, hogy rájuk nézek és a ruháikból, járásukból és bandájukból leszűröm, hogy mennyire degeneráltak (igen, azok), na az már veszélyes.
Csak megint nem értem, miért taglalom ezt, amikor mind-mind látjuk... És mégis... Semmi az égvilágon nem változik. Talán egyszer...

 

A legnehezebb feladat, hogy hű maradj magadhoz akkor, amikor a világ foggal-körömmel azon van, hogy a saját képére formáljon...

Voltak álmaim, aztán megszűntek. Most megint lett néhány és attól félek, ha ezekről is lemondok, elveszem a tengernyi nyomorult között, akik mind siratják az életüket...