Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

Tavasz van, válnak az emberek.

A lélek egy nagy, koszos medence. Olyan, mint az edény, amiben a tavalyi leves ázik. Néha egészen frissnek néz ki, néha nagyon büdös. Néha megkóstolod, és pocsék az íze, aztán kicsit jobb, ezért nem dobod ki soha.
Néha valaki belepiszkál. Például belemártja az ujját. Szagolgatja. Talán meg is ízleli. Ettől aztán vagy savanyúbb lesz, vagy megdermed. Kocsonyás állagúvá. Puha és vágható. Veszélyes együttes.
Akkor inkább romoljon meg, hajítsuk ki és főzzünk valami mást...
És ha készen van... Inkább ne adj belőle másnak, a végén még ez is megromlik.

I thought it was you.

Az az érintés kell
Amelyiktől libabőr
Kúszik a testemen végig
Behatol a húsomba
Megmar gyengéden
Aztán aléltan ernyedek el
Az ágyon, nem érdekel
Hogy milyen nap van,
Az sem, hogy hány óra
Csak ösztönösen bújok
És keresem a jótevőm,
Had adjam vissza
A kedvességét
A villámok ki-be
Járnak belőlünk
Elszöknek Rólad
Rám
Aztán kinyitom a
Szemeimet
S lám...

... Az egész egy egyszerű álom volt.

 

No bra, no panties.

Tudjátok, Alaszka hívogat. Üzeneteket hagy, keres, lasszóval elvéti a fogást, én meg sopánkodom, pedig Lenin... Hát ő sosem sopánkodott.

Elmondom én, mi van. Elégedetlenség.
Van az típus, amelyiket már nagyon jól ismerem, akiket egyetlen szóval képtelenség jellemezni, mégis; éhezők. (Nem a szó nomád értelmében.)
Vannak a dicsekvők, semmin vihogók, komolytalan problémákat égbe kiáltók, mert nincs az a cipő, meg miért csak ennyi a zsebpénz, miért nem léptetnek elő, miért csak ekkora a ház, miért nincs több kutya, és egyáltalán; ki találta ki a gürcölést.
Aztán... A gondolkodók. Elméleti szinten mozognak, feldobják a kérdést, kutatják a választ, rájönnek a haszontalan igazságokra, kiteszik hűlni őket az ablakba, majd az állukat vakargatva gratulálnak maguknak; megcsináltuk. Persze ha nem jön válasz, akkor aztán mindennek vége. Talán mégsem vagyunk elég okosak-talán mégsem kéne hülyeségekkel elütni az időt.

Az ember jelzőtől így sosem lehet elköszönni. De ki akar? Hiszen, mi vagyunk a teremtés koronái, minden azért olyan jó, mert mi vagyunk.
Hát akkor én jelentkeznék. Elsőként mondjuk azzal, hogy nem érdekel semmi. Elcsesztem, ez a kijelentés nagyon erős, nem lehet lerázni. Hát jó. Azt hiszem ennek annyi. Akkor feldobom a kérdést. Mi a fontos? És most keresem a választ... Az evés. Igen, az talán tényleg az. Meg a víz. (Amiben sajnos egy deka alkohol sincs.) Meg a levegő... Nem a füst, a levegő. (Pedig milyen jó füstölögni.)
Szóval ez megválaszolva, pipa. De az előbbi kérdés újat szült. Miért kellenek gépek, miért ülök itt, gépelve ezt, miért kell a csoki, a háziállatok, a cédék, filmek, mire jók a telefonszámok, minek ide barátok, úgy egyáltalán társas élet, miért fontos folyton rákérdezni: Hogy vagy?
Nem tudom. De az biztos, hogy nem kéne hülyeségekkel elütni az időt...