A nyári napsütés... Az nem nagy szám. Bezzeg a téli. Mindig előttem a kép a fehér fákkal, ágaikon rengeteg varjú. A lemenő Nap épphogy átvilágít köztük, bearanyozva a havas földet, szinte beleér a lábam, de nem lépek oda, nem akarom megtörni a szépségét. Bámulok felfelé, égbolt nincs, csak a gyönyörű felhők, amelyekből hópihék szitálnak lassan, majd ahogy szétolvadnak az arcomon, olyan, mintha sírtam volna. Örömkönnyek. Aztán a szél belekap a hajamba, magam is ringatózó fa vagyok, szédülten huppanok le. A Nap már messze jár, alig van fénye... A hóban ülve csak azt kívánom, tartson örökké. És örökké tart, mert most, hogy leírtam, mindent érzek, újra.