Magvasan, Tőlem

Ha mindenkinek hiszel, elveszted az embert, akit Magadnak gondolsz.

Címkefelhő

ingyen webstatisztika

isz-kép

Az ember a szavak mögött. Mind az enyém, de mégsem én vagyok. Tudjátok, akik írnak (mindegy, hogy verset, novellát, regényt vagy egy végeláthatatlan körforgásba zuhant blogot), kettős életet élnek. Mind Clark Kentek vagyunk, olykor-olykor pedig világmegváltó gondolatokat felvonultató hősök. A két én sosem találkozik, legalábbis nem a valóságban.
Ma egy sorozat nézése közben kiborultam. Személyeskednem kell, mert ez segít. Az ember a szavak mögött nem más, mint a legerősebb leggyengébb alak, akit ismerek. Az átkozott Tiszta szívvel lírai alanya lehetnék, így csak valaki, akit abba nem írtak bele, de annyi év elteltével újra feltámasztotta a művet.

Valaki, akit dobál a tenger. Minden hullámmal hajótörést szenved, de mindig vissza kell mennie.

Már baromira unom. Ezt az egészet.

 

Another brave new world

Mit is szeretnék mondani? Érzem, hogy írnom kell, már legalább három hete, és most, mikor végre elhatározom magam, üresnek érzem a világom. Nem nyomasztó, inkább békés. 
A változás megint hurrikánként söpört át a kies vidéken. Úgy látszik, másképp nem megy. Én persze azóta is kávéval ébredek, azóta is ugyanúgy járok, azóta is nézek emberek szemébe, de valahogy mégis más. Ha ez a vég, hát az nagyon derék. Szívesen lennék most személyeskedőbb, de még mindig nem vagyok. Már megint minden és semmi csak az állandó. Az életemre viszont pont úgy tekintek, ahogy kell. Előbb-utóbb megszűnik. Mindegy, hogy mit érünk el, mindegy, mint halmozunk fel, harácsolunk össze, az utójátéknak meg kell történnie. És ha már így van, miért szorítkozzunk elvekre úgy, hogy nem akarunk, mert nem jók azok a bizonyos elvek? Na ez az. Embernek maradni ebben az embertelen világban, mondom sokadszor. És pontosan tudom, hogy egyetlen valaki épp ellenkezőleg tekint rám, de azt is pontosan tudom, hogy a tükörből itt-ott én köszönök vissza. Hála és megbocsátás, kéz a kézben.

 

Megkímélhettük volna magunkat, de a hús meg a vér örök hajtóművek.

 

fair enough.

A privát poklomról már írtam párszor. Megéltem párszor. Néha talán még szerettem is. De a privát paradicsomom...az se semmi. Minden nap hasonló, és mégis teljesen más. Magával ragadó, andalító és... nyálas. Na, ezért írnak kevesen a boldogságról.

Egy dal most bennem lüktet
Dobog az erekben
Az egész világ süket
Nincs több fény a szemekben
De iramlik belőlem a ritmus
Kérned sem kell Tőlem
Átnyújtom gyűrött selyem-szívemet
A Singer csak hajtja
Megfoltoznám Veled az életet
Csak táncoljunk most együtt
Ez a dal a miénk
Ha minden elcsöndesül
Minden égő kiég
Én akkor is
Eddig is
Most is
Mindig
Itt leszek.

 


A hidegháború sosem ért véget. És egyre melegszik.

Világot megváltó terveimbe tolakodtál. Akkor legyen. A Tiéd.

Megvolt minden
Héjanász a zavarosban
Titkos csók a ház előtt
Kérkedj lopva s én kétkedem
Terítsd rám a szemfedőt
Tipródás a lélek sarkán
Sikátorban könnyeső
Nem az a sós, igazi könny
A testtelen előtörő
Nem gyűlöllek, csak utállak
A régi sláger mindig szól
Nem is volt és mégis történt
Kibuggyantunk egy vénából.

 

Rohadtul elkéstél Cupido, de ösztönből élni durván jó

 

Egyre érdekesebb és furcsább emberré alakulok. 
Szabadnak érzem magam. Végre.
Senki nincs útban, nem is lehetne.
Azért jó lenne, ha hiányozna valami.
Mondjuk a hiányérzet.


I'm a no-one, no-one to You.

Manapság úgy vélem, az élet legfontosabb mozzanata a pillanat, mikor rájössz, úgy tényleg, igazán, hogy mindegy mit teszel, minden múlandó. Ha ennek tudatában élsz, talán megint könnyebb lesz a zsák. Én ebből a megfontolásból járok vizet nézni. Ott úszik az épp nagyon rettegett szigorlatom. Dejó! Mellesleg, mielőtt újra visszatérne a gyakoriságom, hadd kérdezzem meg, hátha valaki tudja a választ: A tanárok miért nem tudnak helyesen írni magyarul? (És nyilván nem az észt vagy francia vagy holland tanárom kapcsán, nekik, azt hiszem, elnézem)

 

Ha megoszthatnám valakivel a világom, biztos más lenne. Kívülre nem megy. Sem a viselkedésem, sem a reakcióim nem természetesek. Az életem úgy működik nagyban, mint kicsiben. Mikor a terembe lépés előtt jól megfontoltan ismétlem magamban a Neem me niet kwalijk! kifejezést, mert nehezen csúszik elsőre. Mikor nem szívesen adok nagyobb címletet a boltosnak, mert félek, hogy átver, de nem is számolom ki apróra pontosan, mert attól tartok, hogy "balfalloszul" mutat a pánikrohamtól ideges matatásom. Vagy mikor átrágom magam mindenen, hogy írhassak ide olyan komoly dolgokat, mint például "a hitetlenség adhat otthont a bizalomnak", hogy aztán végül ott kössek ki, ahol mindig. Egyszerűen elszabtak. I'm a semmi.

 

Ágyőséget & gondolkodjatok közepesen keveset.

 

ui.: Fishing on Orfű nem emeltdíjas jegyért a lelkem is eladom.

uui.: Tiszta szívvel, első versszak. Cserbenhagyott.

Szab, ad, sármos

Kényszerítő képző

Kibelezem magam.
Apró mozdulatokkal vájom a húst
Lassan feljebb csúszik a késem
A szívem sem koszorús
Csak rángatózva pumpál
Mint egy haldokló állat
Kialszik a fényem
Egy alvajáró vagyok
Aki soha sincs ébren
Mert amint a szemem kinyílna
Dühöngő hang szólal sikítva
Ez nem Én vagyok.
Hanem Te.

 

 

Here we come

Ez a bejegyzés már régóta érik bennem, rengeteg kiváltó oka van és szinte minden inspirációként hat. 6 évvel ezelőtt nem tudtam, hogy mit akarok. Az orvosira készültem, mert ezt hozta elő belőlem az örökös megfelelési kényszer. Ezt persze a családban senki nem tudta/vette észre, így mikor más irányba indultam, én voltam a következetlen, megbízhatatlan gyerek. "Mit akarsz csinálni?" "Mi akarsz lenni?" Azt mondtam biológus. Dehogy akartam biológus lenni. Ami az egészből igazán érdekelt, megtanultam, azóta is foglalkozom azokkal a bizonyos témákkal, de ennyi az egész. Most füves vagyok. A holland jó választásnak tűnik, könnyen megy, szívesen csinálom, szeretem az iskolát. Csak a fránya kérdés még mindig megüti a fülem olykor: "Mit fogsz csinálni?" Erre a lehetséges válaszok valamelyikét adom, és mindenki nyugtázza, hogy jó úton haladok. Pedig ez sem az. Az utóbbi időben a felnőtté válás mibenléte érdekel. Dobálózhatunk nagy szavakkal, mint erkölcsösség, családalapítás, jólfizető állás, magas pozíció, önállóság... De számomra az egész lényege a példakép-választás. Lehetne Ő például az okos ember. Egy darabig volt is, nagyjából 5 évvel ezelőttig. Akkor megtaláltam valamit. Már megint Alaszka, igen. Megint. Még mindig. Örökké. Az élet úgy hozta, hogy hamarosan ujjcsettintésre elérhetem és el is fogom. Az én példaképem az az ember, aki mindent maga mögött hagyott, hogy találjon egy kis nyugalmat, csendet. Önmagát. Én ebben látom a lehetőséget. A lehetőséget arra, hogy olyan ember lehessek, aki lenni akarok. Aki tanul a hibáiból és nem ismételgeti azokat. Aki nem zavar ugyan sok vizet, de felkavarja még a pocsolyát is. Úgy akarok meghalni, hogy elmondhassam magamról: az voltam, aki akartam lenni. Úgy életem, ahogy jónak láttam és nem hagytam veszni egyetlen olyan pillanatot sem, amit később hiányolnék az életemből. 
Még nem sikerült elérni ezt, de biztos úton haladok efelé és előbb-utóbb célba is érek. Nem lábnyomokat akarok hagyni. Egy élet munkáját. Ezen dolgozom.

 

Ik kan niet thuis gaan

21 év. Kevés, nemde? Nos, arra épp elég, hogy az ember életreszóló leckéket tanuljon. Például azt, hogy a biztonságos alom még mindig nincs biztonságban sehol máshol. Vagy azt, hogy a naivitás nagy bajba keverheti az embert. Sőt, akár azt is, hogy mindegy hány évesek vagyunk, akadnak olyanok, akik semmiből sem tanulnak. Soha.

Ha könyv lenne az élet, minden fejezetének tudnám a címét. Néha láthatatlanul is vissza-visszalapozgatom, és a nagy bólintások mögött hümmögések zörögnek. Hát ezt nem kellett volna... Aztán mégis mindig az a vége, hogy örülök, mert izgalmas volt (eddig legalábbis). A jövőbeni lapokra nézve csak azt tudom, hogy új filozófiámmal akár vallást is alapíthatnék, de nem teszem, ez a játék maradjon a Németh Sanya-féléké.

 

Maskeren: Tell me sweet little lies

Kardigánemberek. Ők a legvonzóbb fajta. Ki tudja miért, de mindig máshogy hatnak. A szín, a fazon, van-e kapucni vagy nincs, zsebes vagy zsebtelen... Mind jelent valamit. Például Kurt zöld "szvettere" nem pusztán azért volt ideális választás anno, mert a gyönyörű szőke hajához passzolt, hanem mert kisugározta azt az ősnyugodtságot amit vagy a drogok tápláltak belé vagy az alkohol, de mindenesetre ez akkor és ott kiadta a színt.
Vagy a srác az egyetemen, akit asztaltársamul fogadtam. Pontosabban ő engedte, de én voltam a választópolgár, mint mindig. Szóval ott ült teljesen belepistulva a laptopjába és a felettébb szürke kardigánja megbabonázott. Egyrészt konstatáltam, hogy ez nekem jobban állna, másrészt ez a fenemód zavaró ellentét... Szürke. És én ezen gondolkodom. A szürke negatív jelző. Most mégis pozitívnak hat. Bizonyára nem ez volt a célja, sőt, gyanítom csak leakasztotta a szekrényből, mert ez még éppen pont tisztának volt nevezhető, vagy ha nagy ficsúr, akkor meg milyen trendi lesz idén is a szürke, még akkor is, ha anyu ma nem vasalta élére és mégsem galléros és nem felnőtt férfi benyomását kelti inkább csak amolyan egyszerű srác vagyok az utcából jelleget ad. Akkor most melyik? Maradtam utóbbinál és magamban mormogtam, hogy hogy vagyok képes ezen ennyit filozofálni... El is mosolyodtam talán, mert egy röpke pillanatra felnézett a monitor mögül. Szeretem a kék szemeket.
De a legkomolyabb mindközül a kardigántól mentes kardigánember. Már-már azt hiszed, valós képet fest, hogy teljes önmegvalósításában n i n c s  r á  s z ü k s é g e. Mekkora tévedés kérem! A legkomolyabban állítom, hogy ezekre 60 kardigán kerül per nap, láthatatlanul. Egy a kávéhoz, amikor méla, egy a reggelihez, amikor gondolkodó, egy az újságoshoz, amikor elhiszi, hogy ez az élet, egy a metróra, amikor félelmetesen komor, egy az aluljáróban, amikor bohém, egy a munkahelyre, amikor felelősségteljes, egy az ebédhez, amikor vonzó, egy a cigiszünetre, amikor kéjenc, egy a munka végére, amikor igazán kimerült, egy a hazaútra, amikor szabad, egy a tévézéshez, amikor egyszerű, egy a vacsorához, amikor fontosnak hiszi magát, egy az esti forró kakaóhoz, amikor gyerek, egy a fogmosásnál, amikor fontosnak é r z i magát, egy az altatóhoz, amikor beteg, egy az ágyban, amikor álmodozó, egy az álomhoz, amikor boldog (hogy neki is megy ez) és egy utolsó az ébredéshez, amit levet. Akkor önmaga. Csaló, ámító, csalódott, önmarcangoló. Ember. És kezdődik az újabb nap.

Én ma a feketét választottam. A szűket. Igazi bölcsész... Kedden meg a kék lesz, hogy holland legyek, szerdán franciásan szürkés/fekete... Holnap pedig... Meztelen.