Ha már húsvét, akkor nosztalgia. Réges-régen, valamikor az ősidőkben, de legalábbis múlt péntek előtt, mikor 1. osztályos voltam, udvarolt nekem egy fiú. Egyik nap kint játszottam az iskola udvarán. Odasétált hozzám egy addig ismeretlen srác...
- Szia, a barátom kicsit gyáva, ezért engem küldött.
- Sziaa... (Meglepett voltam és nagyon nem értettem mit akar.)
- Szóval arról lenne szó, hogy Péter barátom szeretne elmenni hozzád locsolni. Na?
- Persze, nem bánom! (Haha, azt se tudja hol lakom, a nevemből is csak a kereszt van meg neki, had jöjjön.)
Peti ujjongva bújt elő egy bokorból, én pedig tovább szórakoztam a kavicsokkal és diókkal, azt hiszem, már akkor tudtam, hogy elérhetetlent kell játszani.
...
Eljött a nagy nap. Én nem számítottam rá, ezért otthon sem tudtak arról, hogy bárki jönne... Szólt a telefon, anyám felvette.
- Most? Óóó, persze, rendben.
Nevezetes Péter apukája telefonált, hogy ő meg a fia jönnének, s mivel a telefon nem csöngött hiába, bizonyára itthon vagyunk. Én félálomban kitántorogtam az ágyból, nevettem, hogy ez biztos csak valami vicc, hátnehogymár.
Kaputelefon. Itt vannak. Ejha. Idehaza rendetlenség, két alvó bátyó, anyám meg én pizsamában, megjegyzem rajtam kacsás volt, az akkori kedvenc. Na, Petipapa és Peti állnak az ajtóban...
- Jöjjenek beljebb!- mondta anyám, akit szívesen félrevontam volna, hogy nehogy beengedje őket...
Megvolt a locsolóvers, szabad-é locsolni? Én kiskutya szemekkel:
- Igen!
A két szülő meg ott röhögött... Utólag megtudtam, úgy néztünk ki, mint a menyasszony meg a vőlegény.
(Péterrel egy iskolába járunk most, nem ismer fel, én meg nem merek köszönni, be' kár!)
Hiába, a húsvétban csak a sonka és a torma jó. A többit hagyjuk, légyszi.
